Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Recenziók
Resources of the City. Contributions to an Environmental 407 tán a földrajzi adottságokból és az ahhoz való alkalmazkodásból megérteni, hanem hatalmi erőviszonyok közegében létrejött társadalmi konstrukciónak kell felfogni. Ennek belátásához pedig legjobb út a megvalósult helyzettel szembeni alternatív lehetőségeket háttérbe szorító döntések vizsgálata. A tanulmányok következő csoportja a vízvezeték- és csatornarendszerek kiépítésének környezeti következményeit veszi górcső alá. Közös vonásuk, hogy erőteljes kritika alá veszik a 19. század közepére visszanyúló, angol eredetű „szanitációs eszmét”, amely mindmáig uralja a történetírás nézőpontját is. Eszerint a városok vízigényének kielégítése és a különböző eredetű szennyvizek gyors és hatékony eltávolítása meghatározó szerepet játszott a városok egészséges és élhető hellyé tételében. Nicholas Goddardnak a London környéki Croydonról és Simone Neri Serneri Milánóról szóló esettanulmányai a korabeli szanitációs politika egyoldalúságára mutatnak rá: a város „megtisztítására” irányuló erőfeszítések közepette a külső környezetet korlátlan víznyerő helynek, valamint a városi szennyvizek elnyelőjének tekintették. Ezáltal megbolygatták a vízrendszerek érzékeny egyensúlyát és az egész ökoszisztémát, új típusú környezeti válsághelyzeteket idéztek elő, amelyek újabb és újabb beavatkozást igényeltek. A tanulmányok arra is felhívják a figyelmet, hogy bár a vízvezetéket és a csatornázást egykorúan a közegészségügyi infrastruktúra részének tekintették, és a történetírás hasonlóképpen a higiéniai szempontrendszerre koncentrál, valójában a gazdasági érdekek ettől alig elválaszthatóan és legalábbis hasonló súllyal estek latba. Ulrich Koppitz a német városok csatornázásának motivációit taglaló tanulmányában még tovább megy; véleménye szerint a csatornarendszer kiépítését elsősorban az „ingatlanfejlesztési” érdekek határozták meg. A legfontosabb „városi jószág”, a beépítésre alkalmas telek kiszárított talajt, rendezett környezetet és stabil vízellátási lehetőséget kívánt. Düsseldorf példáján bizonyítja, hogy a csatornarendszer kiterjesztése sokkal inkább volt alávetve az ingatlanpiaci szempontoknak, mint a közegészségügy igényeinek. Christoph Bernhardt tanulmánya a volt NDK új városait úgy ábrázolja, mint a régi szanitációs eszme szocialista megvalósítási kísérleteit, olyan rendszerben, amely az infrastruktúra kiépítéséből teljesen ki szándékozott küszöbölni a piaci mechanizmust. Bemutatja, hogy ez mennyire a környezeti hatásokra való tekintet nélkül és - a szocialista nagyipar mértéktelen vízigényét kiszolgálva - a víznyerő források túlzott igénybevételével történt, aminek eredményeként az 1960/70-es évektől állandósuló problémaként jelentkezett a vízhiány, a szennyvíz- kezelés fejlesztése messze elmaradt a vízellátás által keltett szükségletektől. Laurence Lestel a vízellátás egy látszólag marginális problémáját vizsgálja: azt, hogy Párizsban az 1870-es években a fogyasztók körében elterjedt vélekedésre, amely szerint a vezetéki víz az ólomcsövek használata miatt mérgező hatású, milyen válaszokat adtak a korabeli szakértők, s felteszi a kérdést, hogy ez a vita értékelhető-e a 20. századi értelemben vett „környezettudatosság” korai megnyilvánulásaként. Michael Toyka-Seid tanulmánya az immateriális környezeti javak és szennyező források területére vezet. A nyugodt, zajmentes környezetet értékes jószágnak tekintve, a városi zaj jellegének és a zajkeltő forrásoknak a változásait röviden összefoglalva, elsősorban azt kutatja, hogy a 20. században miként alakult a zajnak mint a városi élet jellegzetes velejárójának percepciója, a zaj mint ártalom érzékelése, de kitér a zajártalom ellen fellépő mozgalmak motívumaira és társadalmi jellemzőire is. Jens Ivo Engels tanulmányának tárgyát a környezeti ártalmakkal kapcsolatos tiltakozás és a környezetvédő mozgalmak adják: az 1950-1980-as évek NSZK-jának ilyen jellegű városi és vidéki mozgalmait hasonlítja össze és tárja fel ezek kölcsönhatásait.
