Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Térhasználat, térszemlélet - Magyar Erzsébet: Budapest parkjai és közönségük, 1870–1918
242 Tanulmányok 2.2. A Városliget és a Népliget látogatottságának és közönségének összevetése A Városliget jóval látogatottabb, ünnepnapokon már-már túlzsúfolt, míg az Üllői úti Népliget nehéz megközelíthetősége, a közönség anyagi lehetőségei és ezáltal a szolgáltatások szegényes volta miatt is csendesebb képet mutatott.30 A már nevében is célközönségére utaló Népliget, amelynek tájkertté alakítása 1893-ban vette kezdetét, vasár- és ünnepnapokon élénkült meg, amikor törzsközönségének szabadideje ezt lehetővé tette: „Igaz, vasárnaponkint kijárnak ide a gyerekek labdázni (...). Mint hatalmas leveli békák, ugrándoznak a letaposott gyepen a haragoszöldszínü labdarúgódresszbe öltözött fiúk (...). Gyerekes családapa is akad, aki viszi karján, hátán apró csemetéit. Míg fáradt, a bő gyermekáldástól korán elhervadt felesége cipeli utána az ételes kosarat (...). Csinos fiatal leányok, tennisz-rakettek kezükben, meglehetősen gyűrött fehér ruhákban ugrálnak le a villamosról, nyomon követve a szélesen kihajtott gallérú „apacs”-inget viselő gavallértól (...). De mégis olyan kevés az ember ezen az áldott darab földön.”31 A városligetinél hangosabb és fesztelenebb népligeti vurstli közönségének jó részét cselédek és - a laktanya közelsége miatt - katonák alkották. Labdázó gyerekek, szerény egzisztenciájú cselédek mellett azonban a közeli Tisztviselőtelepről való középosztálybeliek is használták a ligetet, mindenekelőtt sportolási lehetőségeivel éltek. Hétköznap azonban más képet mutatott a Népliget: az egyetlen vendéglő elhagyatott volt, s alig akadt látogató a parkban. A Népliget Városligethez képest háborítatlan természeti környezetét nemcsak a szegényebb sorsúak keresték fel, hanem a csendesebb környékre vágyó lovasok és a Városligetből kiszorult autósok is. „Ember alig mutatkozik, csak a messze távolból az oszlopokra nyírt fenyők és gömbökké formált ákácok között egy kecses amazon szilhuettje, amint lovász kíséretében andalogva léptetett hollószárnyszínü paripáján. Meg a kocsiúton töffög vágtatva egy autó. Most próbálják a szerkezetét és hangos zakatolása megzavarja a pázsiton kényesen sétáló fekete rigó sziesztáját.”32 A városközponttól távol eső, ennek ellenére mégis könnyen megközelíthető Népliget azonban nem vált egy csapásra népszerűvé a városlakók körében. Forgalma csak hétvégenként élénkült meg, mivel közönségének hét közben nem volt annyi szabadideje, hogy felkereshesse, így nem is vehette fel a versenyt a Városligettel. „Budapest közönségének egy nagy része azonban úgy látszik, még mindig nem vett tudomást erről a remek parkról, - mert míg a nagyközönség kedvelte Városligetbe vasárnaponként százezren vándorolnak ki, itt a Népligetben csak pár ezer embert, néha meg csak 30 „Ünnep délutánja és alig jár ember gyönyörű útjain. Míg a ’lizsében’ szép időben hemzseg a nép, kavarognak a fogatok a Stefánia-úton és öli egymást a publikum a Kisszínkörök táján (...). És az uzsonnázó kioszkok roppant területein nyüzsgő kalapcsoportok fölött balancírozza életveszedelmesen megterhelt fagylaltos tálcáját a zsonglőr tehetségű pincér (...). Itt pedig csaknem teljesen kihaltak az utak és az egyetlen „étkezde” udvarán üres asztaloknak húzza a ’Hacacárét’ a cigány (...).” G. M. I.: Sétálunk a népligetben!... Budapesti Hírlap, 1913. augusztus 31. 31 Uo. 32 Uo.
