Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 3. (Budapest, 2008)

I. VÁROSI VEZETŐ RÉTEG: POLITIKAI ÉS SZELLEMI ELIT - Petrovics István: Városi elit a középkori Dél-Magyarországon. Pécs, Szeged és Temesvár esete

rályhoz, hogy Zákány Istvánnak, érdemeire való tekintettel, engedje meg a bírói hivatal örökös (in perpetuum) viselését. Ugyanebből az oklevélből az is kiderül, hogy Báthori István szerint - az uralkodók régen (antiquitus) csupán egyes, arra alkalmas és érdemes személyeknek engedték meg a főbírói tisztség viselését. Szilágyi László és Zákány István példája azt bizonyítja, hogy a legvagyonosabb szegedi polgárok igyekeztek örökletessé tenni az eredetileg egy évre szóló bíró tisztséget. Szeged, helyesebben Alszeged történetéből pontosan tudjuk, hogy a bíróválasztást először Zsigmond király szabályozta 1412-ben, amikor a „lázongások és különféle viszályok" elkerülése érdekében elrendelte: a város lakossága „Szent György vértanú évenként visszatérő ünnepén" előbb 40 elektort válasszon, akik majd lebonyolítják a bíró és az esküdtek megválasztását. Szilágyi Lászlót, a középkori Szeged egyik leggazdagabb polgárát, azonban nem sokat zavarta Zsigmond fenti rendelkezése, hiszen 1471 és 1486 között egy rövid megszakítással, amikor is 1478-ban Oszvald László volt a bíró - tizenöt teljes éven át őt találjuk a Tisza-parti város élén. A bírói tisztség kisajátítása cseppet sem volt ínyére a szegedi esküdteknek és polgároknak, ezért Szilágyi halála után rögvest azt kérték Mátyás királytól, hogy szüntesse meg a bírói tisztség élethosszig tartó viselésének lehetőségét. Mátyás 1486-ban el is rendelte: Szegeden bírót ezután csupán egy évre válasszanak, akinek kötelessége volt megjelenni a király színe előtt a választást követő egy hónapon belül.

58 Zákány István esete azonban azt bizonyítja, hogy végső soron Mátyás rendelkezése sem tudta megakadályozni a bírói tisztség élethosszig való viselésének lehetőségét Szegeden. A bírákkal ellentétben esküdt polgárokra (iurati cives) és jegyzőre (nótárius) vonatkozó adatok csak a 15. századból maradtak fenn. Azl411 és 1481 közötti időszakból összesen tizenkét esküdt polgárt és egy (esetleg két) nótáriust ismerünk név szerint. Az utóbbi vonatkozásban azért fogalmazunk ilyen bizonytalanul, mert a jegyzők azonosításakor problémát okoz az a körülmény, hogy az 1464. évi oklevél csak a nótárius keresztnevét adja meg. Ennek ellenére roppant valószínűnek látszik, hogy az 1464-ben, illetve 1474-ben szereplő Ferenc egy és ugyanazon személy. Megerősíteni látszik ezt a feltevést az az adat is, hogy az 1474-ben diáknak nevezett Ferenc tíz évvel korábban mesterként (magister) bukkan fel a forrásokban. Annyit tudunk még róla, hogy monyorókereki (Somogy megye) nemes volt, s vagyonáról 1474-ben végrendelkezett Szegeden a városi tanács előtt. Az esküdt polgárokat illetően az a helyzet érdemel figyelmet, hogy egyetlen olyan kútfő sem maradt fenn, amely egy adott évből megőrizte volna valamennyi esküdt polgár nevét. Ez ideig olyan oklevél sem került elő, amely megadta volna - a nevek felsorolása nélkül - a Tisza-parti város esküdt polgárainak a számát. Ennek ellenére nincs okunk kételkedni abban, hogy Szegeden is 12 esküdt polgár segítette a bíró munkáját a város török kézre kerülése előtti időszakban. Közülük négynek ismerjük a foglalkozását (Szűcs Imre és Kalmár Máté, tudniillik a Szűcs és a Kalmár még bi58 Szegedi. 433^36. p. Az 1412. évi oklevelet lásd REIZNER IV. 24-25. p. Az 1486. évi oklevelet lásd REIZNER IV. 86-87. p.