Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 3. (Budapest, 2008)
II. KAPCSOLATOK ÉS ÖSSZEKÖTTETÉSEK: VÁROS, VIDÉK, HÁTORSZÁG - Blazovich László: A Dél-Alföld települései a 16. században a defterek alapján
amelyekhez Kecskemét és Szeged tartozott a tárgykorszakban, tíz és annál több utca. Népességszámát tekintve ekkor Makó a nagyvárosok táborát gyarapítja, ahol a négy utcában 4-6 ezer lakos tömörült. Az utcák természetesen nem a mai értelemben vett utcát jelentik: egyet-egyet városnegyedként foghatunk fel, azaz a belőle kiágazó vagy beletorkolló kis utcákat, zsákutcákat és közöket is ide számíthatjuk. Ez az utcaforma a magyar középkor öröksége, és a török kort is túlélte. Elsősorban a városi házhelyek és telkek sajátos osztódásából, aprózódásából következett, és abból, hogy mindezt a tárgykorszakban nem szabályozták városi szabályrendeletekkel. 50 Az utcákat nem pusztán a városok térbeli elrendeződése vonalainak tekinthetjük, hanem igazgatási egységeknek is. A berendezkedő török hatalom praktikus és bölcs belátásból nem avatkozott be a helyi közigazgatás mikéntjébe, hagyta érvényesülni a régi formákat. Talán személycseréket végrehajtott, egyébként legtöbb helyen, ahová nem telepedtek be törökök, mintegy „ráült" a korábbi igazgatási szervezetre. Ilyeténképpen a török defterekben fennmaradt helyi viszonyok mintegy lenyomatai a városok középkori helyrajza mellett az igazgatási állapotnak is. A török adóösszeírókat a magyar igazgatás megbízottjai vezették összeíró útjuk során. Éppen a fentiekből következtemetünk arra, hogy azokban a névsorokban, ahol a török összeírások nem tüntetnek fel külön utcákat, ott ezek az igazgatási alegységek nem éltek. A városi elöljáróság maga tartotta számon a település minden családjának, gazdasági egységének életviszonyait, anyagi erejét, és ennek megfelelően vetette ki és hajtotta be az adókat. Ebben az adminisztrációs munkában az egyes utcák vezetői, az utcabírák, utcakapitányok meghatározó szerepet játszottak. Bizonyságul szolgál erre Csongrád, Dunapataj és Kalocsa példája, ahol korábban utcákat tüntettek fel, 1570-ben, illetve 1590-92-ben pedig már nem. E helyeken, bár csökkent a lakosság, az utcák nem, csak az a külön szerepkörük szűnt meg, amelyet az igazgatásban játszottak. Legtöbb helyen tehát nem a török adóösszeírók szemlélete, valamint a város alaprajza változott, hanem az igazgatás szervezete. Az általunk felvázolt képtől a csanádi szandzsák városai, az említett Csanádon kívül, eltérnek, itt ugyanis a nagyobb lélekszámú városokban (Becse, Becskerek, Módos) nem tüntettek fel utcákat, amelyek pedig egészen bizonyosan léteztek, ám jóllehet e helyeken a déli szlávok mellett, illetve között éltek magyarok, a városok igazgatási rendszere a fentiekben bemutatottaktól eltérő lehetett. Más magyarázatot e jelenségre nem tudunk adni. A temesvári és moldovai szandzsákra nézve Engel Pál említett munkájában nem adta meg a városok utcáinak számát, mert nem közölt részletes névlistákat. A városokat és lakosságszámukat ezért külön táblázatba foglaljuk, hiszen a tárgyalt terület városhálózatának tárgyalásakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül őket. 50 A fentiekre és a középkori utca fogalmára, továbbá a korábbi szakirodalomra lásd BLAZOVICH 2002. 142-156. p. Különösen 152-154. p.
