Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)
A VÁROSOK „BEHÁLÓZÁSA" A 19. SZÁZADBAN - Gerhard Meißl: Hálózatok és a városi tér
tehetős magánszemélyek részére. A lakosság nagy része azonban a házikutakra volt utalva. A 18. század végén kezdődő gazdasági fellendüléssel és a város hirtelen növekedésével, ami a fellendülést kísérte, egyre szaporodtak a panaszok a nem megfelelő vízminőség és a rossz csatornázás miatt. Nagy megrázkódtatást okozott a városnak az 183 l-l 832-ben kitört két kolerajárvány, ami összesen több mint 4000 ember életét követelte, közülük jónéhány an a lakosság tehetősebb rétegeiből számláztak. Ekkor felismerték azt, hogy azokat a problémákat, amelyek az egyre fokozódó népességtömörülésből adódnak, csak integrált megoldásokkal lehet felszámolni. A város még 1831-ben megkezdte gyűjtőcsatornák kiépítését a Wien folyóval párhuzamosan, és 1846-ban a Ferdinánd császár-vízvezetékkel elkészült az első nagyobb közcélú vízvezetékrendszer. Eltekintve a talajban áramló Duna-vízből szűréssel nyert vezetéki víz gyenge minőségétől, a város nagy területei továbbra is a házi kutakra voltak utalva, és még a csatomázás sem ért el számos területet. 3 Alapvetően új irányvonalra tért át a liberális városvezetés 186l-ben, amikor egy új nagyszabású vízvezetéki terv melletti döntéssel „a Dunából kiveendő vízzel szemben előnyben részesítették a hegységből idevezethető vizet". 4 1873-ban megnyílhatott a Rax- és Schneeberg-hegységből Bécsbe vezető több mint 90 kilométeres 1. forrásvíz-vezeték („1. Hochquellenleitung"). Ez átütő sikert jelentett - már a következő évben jelentősen és tartósan visszaesett a kolera- és tífuszmegbetegedések és az általuk okozott halálozások száma. A sikernek természetesen megvolt az árnyoldala is. Mivel a háztulajdonosokat igyekeztek rávenni arra, hogy csatlakoztassák házaikat az új vízvezetékhez, és valamennyi újonnan épült házba kötelező volt forrásvizet bevezetni, az értékes nedű hamarosan kevésnek bizonyult, annál is inkább, mivel jelentősen túl is becsülték a forrás alacsony csapadékmennyiség idején nyújtott hozamát. Ez tehát hamarosan újból időszakos vízhiányt, a vízhasználatra vonatkozó korlátozó intézkedéseket vont maga után, és ismét új forrásokat kellett felkutatni. Ehhez járult még az is, hogy a város az elővárosoknak 1890. évi Bécshez való csatolása után sem akarta feladni azt az igényt, hogy a település egész területének ellátását hegyi forrásvízzel oldják meg (vö. 1. ábra). 5 Ebből a kritikus helyzetből, amely a város további növekedésével még inkább rosszabbodott, csak egy további forrásvíz-vezeték jelenthette a kiutat, ha nem akartak lemondani a kitűnő vízminőségről. 1900-ban a keresztényszociális város3 A bécsi vízellátás és csatornázás 1860-as állapotát szemlélteti Bécs Történelmi Atlaszának két térképe, amelyek korabeli tervek alapján készültek. RENATE BANIK-SCHWEITZER - ERICH KOPECKY HANS-MICHAEL PUTZ: Kanalisation 1860. valamint Uők.: Wasserversorgung 1860. In: In: Hist. Atlas Wien. 3. Liefg. 4 Idézet: BANIK-SCHWEITZER 1978. 93. p. 5 A két kartogram Bécs területének kiterjedését és belső területi tagozódását mutatja 1880-1910 között. 1880-ban a városhoz tartoztak a központban fekvő, a jóléti hierarchiában kiemelkedő 1. kerület, a vele határos (később belvárosi) 2-9. kerületek, valamint a 10. kerület, amelyet teljes egészében munkások laktak. 1890/92-ben csatolták a városhoz a környező elővárosokat, amelyek részben ipari és munkásnegyedek, részben polgári rétegek által lakott területek voltak, ezek alkották aztán a 11-19. kerületeket. 1900-ben a 2. kerület egy részéből alakították ki a 20. kerületet, és 1905-ben a Dunától északra a 21. kerületet. A két utóbb felsorolt kerület ipari és munkásnegyed volt.
