Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)
RECENZIÓK - Pilkhoffer Mónika: Pécs építészete a századfordulón (1888-1907) Ismerteti: MÉSZÁROS BALÁZS
lakosságának gazdasági erejét. Pécsett a századfordulóig nő a polgári lakásmintába illeszkedő előszobák, cselédszobák és fürdőszobák száma, a századfordulót követő években azonban a növekedés megtorpanása tapasztalható. Hagyományos - biedermeier - lakáshasználatra utal ellenben, hogy Pécsett éppen a századfordulón kezd terjedni a hálófűlke, az alkóv, amelyet a korabeli lakberendezési útmutatók már tágas és levegős hálószobával javasoltak felcserélni. Az országos felmérések adatainak ellenőrzésére szolgál a szerző által összeállított adatbázis elemzése. Az adatbázis 2053 darab 1888-1907 között engedélyezett építkezés adatait tartalmazza. Az évi bontásból jól nyomon követhető az építkezések számának alakulása, az 1890-es évek konjunktúrája, majd az ezt követő pangás. Utóbbi elsősorban az új lakásépítkezéseket érintette, hiszen az átépítések vagy a gazdasági épületek száma jelentősen nem változott. A szerző szerint a város lakosainak gazdasági nehézségei mellett a századfordulón tapasztalható visszaeséshez hozzájárulhatott a háztulajdonosokat sújtó új községi és állami adók rendszere és a lakosság gyarapodásának csökkenő mértéke is. A gazdasági épületek számának stabilitása ellenben a szőlőtermeléssel, majd annak tönkremenetele után a lótenyésztéssel mutat kapcsolatot, s jelzi, hogy a mezőgazdaság még a századforduló után is fontos szerepet játszott a város életében. A kötet utolsó három fejezetében a szerző épülettípusonként mutatja be az 1888-1907 közötti építkezéseket. A magánépítkezések, azaz a bérházak, munkáslakások, villák esetében kitér az épületek és lakások használóira is, bemutatva a lakókat és az eltérő lakáshasználati módokat. Pécsett - legalábbis 1907-ig - nem vált általánossá a pesti bérháztípus, itt inkább a kétszintes 3-4 lakásos házak voltak a jellemzőek. A belvárosi bérházak lakóinak térbeli mozgását a választói névjegyzékek segítségével vizsgálta a szerző, s így szükségszerűen csak a társadalom felső rétegére vonatkozóan nyerhetett adatokat. Eredményei szerint a bérházak lakóinak 10-20 százaléka mutat stabilitást a vizsgált években, s 40-50 %-ra tehető az 1-2 éven belül lakást változtatók száma. A szegényebb rétegek esetében a lakásváltoztatás ennél is gyakoribb kellett legyen. A magánépítkezéseket követik az egyháziak (templomok és egyházi megbízók épületei), majd a középítkezések az épületek funkciói szerint csoportosítva (városháza, színház, takarékpénztár, pályaudvar, postapalota, oktatási, egészségügyi, szociális és katonai intézmények). A kötetet az 1888-as kiállítás rövid ismertetése és az 1907-es országos kiállítás ideiglenesen emelt szecessziós épületeinek bemutatása zárja. A szerző szerint a könyv nem hagyományos művészettörténeti munka, mivel a „polgári építkezések esetében a kiemelkedő műalkotások bemutatása mellett igyekeztünk a lakóépületeket az építtetők - statisztikai adatokból kirajzolódó - igényei és lehetőségei alapján, kvantitatív módszerekkel is elemezni; míg a középületeknél nemcsak a tervezéssel és az építésszel, nemcsak a jellegzetes stílusjegyekkel foglalkoztunk, hanem végigkövettük az architektúra megvalósulását annak megfogalmazódásától a szükséges költségek előteremtésén, a városvezetés döntési mechanizmusain és a kivitelezésen keresztül a használatba vételig." (10. p.) Az egyes építkezések története így a város működésébe, pontosabban szólva csupán a városigazgatás működésébe enged bepillantást. Éppen ezért Pilkhoffer Mónika sokkal inkább várostörténetinek tartja a könyvét, amelyben építészet-, társadalom-, kultúr- és életmódtörténeti szempontokat próbál meg ötvözni. A különböző szempontok beemelése a vizsgálatba mindenképpen a munka javára írandó, azonban éppen az egyes területek közötti összefüggések feltárása maradt ki a kötetből. Nem világos, hogy a szerző milyen összefüggéseket lát az építészettörténet és a társadalom története között, vagy éppen az építészeti stílusok és az életmód között.