Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 1. (Budapest, 2006)

RECENZIÓK - Pál Judit: Városfejlődés a Székelyföldön 1750-1914 Ismerteti: BÁCSKAI VERA

le fontos következtetéseket a központi funkciók koronként változó városképző szerepéről. Az első csoportba tartozott Marosvásárhely szabad királyi, majd törvényhatósági jogú város, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kezdi vásárhely, Csíkszereda (taxás helyek, majd rendezett tanácsú városok), valamint Gyergyószcntmiklós mezőváros, 1907-tól rendezett tanácsú város. Városi státusát a 19. században elvesztette Illyefalva, Bereck, Oláhfalu (taxás helyek), Székelykeresztúr, Nyárádszereda, Felvinc (mezővárosok). A fogalmi és módszertani kereteket, valamint a felhasznált forrásokat ismertető fejezetet a székelyföldi városok sajátos vonásait meghatározó történeti előzmények bemutatása követi. A szerző ezután tér rá a városi szerepkörök, illetve a városiasság különböző kritériumainak bemutatására. A kötet csaknem felét kitevő, a legjobban kidolgozott, legalaposabban dokumentált harmadik fejezet a városok népességszámának alakulását, a lakosság nemzetiségi, vallási, társadalmi és foglalkozási megoszlását és gazdasági szerepkörének változását mutatja be. Részletesen foglalkozik a céhes ipar, később kisipar helyzetével, ami annál is indokoltabb, mert a régió archaikus viszonyai között ennek városfejlesztő jelentősége még a 19. század vége felé is jóval nagyobb volt, mint a magyarországi városok esetében. Nagy jelentőséget tulajdonít a kereskedelmi szerepkörnek, egyaránt vizsgálva a vásári és bolti árusítás jellemzőit, figyelme kiterjed a kereskedelmi vonzáskörzet nagyságára és jellemzőire, a közlekedési viszonyok alakulására és bemutatja a korlátozott tőkeerővel rendelkező hitelintézetek viszonylag késői megjelenését is. Végezetül megvizsgálja a mezőgazdasági termelés eltérő jelentőségét a városok két csoportjában. A negyedik fejezet a szociálpolitika, közművesítés, az építészet és városkép, lakásviszonyok kérdéseit taglalja gazdag adatanyag alapján. Kevésbé sikerült a művelődés szerepéről szóló ötödik fejezet, amely az írástudás szintjéről, illetve az oktatási hálózatról adott korrekt beszámolót követően inkább felsorolja, mintsem bemutatja vagy elemzi a művelődési intézményeket és egyesületeket. Az utolsó fejezetben kitűnő elemzéssel szolgál a székelyföldi városok sajátos közigazgatási szerepéről, és arról, hogyan reagáltak a közigazgatás modernizálásával kapcsolatos átalakulásra és unifonnizálásra e korábban sajátos, bizonyos mértékig archaikus vonásokat megőrzött városok. A szerző az urbanizációt a modernizációs folyamat egyik fő tényezőjének tekinti, amely a vizsgált régió periférikus helyzete, gazdasági elmaradottsága következtében később és lassabban ment végbe, mint az ország más területein. Megállapítja, hogy a 18. század végéig a kereskedelmi funkció volt elsődleges, az igazgatási feladatok alárendelt szerepet játszottak, és az alföldi mezővárosoktól eltérően a székelyföldi városokban a mezőgazdasági termelés csak a jövedelem kiegészítését célozta. A 19. század első felében az archaikus viszonyok továbbélése mellett és mögött felfedezhetők az átalakulás jelenségei is, elsősorban a gazdasági élet területén. 1867 fordulópontot jelentett az urbanizációs folyamatban: Erdély ekkor tagolódott be a magyar állam keretébe, és a közigazgatás modernizációja során átalakult a székelyföldi városhálózat is. Ennek nyertesei a többes funkciót betöltő települések voltak.