Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)
Zoomolás - LUX TERKA: Beszélgetés az olvasóval
Ez a mi Budapestünk. A milliószor elátkozott, megvetett, kipellengérezett, gyűlölt, bemocskolt: kőasszony, aki gúnyos, hunyori szemével hidegen, biztosan néz maga elé, anélkül, hogy az ujját is megmozdítaná. Nincs rá szüksége. Ezren feküsznek lába előtt, holtan, véresen, mocskosán, koldusán, az ő fanatikus szerelmesei, kiket ő tett tönkre ő szívta ki a vérüket, agyvelejüket, ő ropogtatta össze a csontjukat, ő cifrálkodta el a vagyonukat s azután ellökte őket magától. És jöttek az uj hódolók, az új őrjöngők, az új szerelmesek és megismétlődik, nem, folytatódik az asszony munkája, aki embervért iszik, aranyat eszik és két karját hívogatóan, csábítóan nyújtja ki az ország négy sarka felé. Es az emberek jönnek, északról, nyugatról, mindenünnét. Az ország szegény, se kultúrája, se hatalma s az emberek gazdaságról, kultúráról, hatalomról álmodnak az éjszakában. Hiába! Ez a kőasszony csak hiteget, röpke kéjt ad de boldogságot és nyugalmat nem osztogat. Csak elvesz. Mindent: boldogságot, nyugalmat, becsületet és az életet. [...] Egy nagy város, a maga életével, titkaival és küzdelmeivel, mindig érdekli az embereket. Az olvasót is, aki csak elmegy a nagy város mellett, akármilyen mélyen, él is benne, s az írót, aki azt nézegeti, hogy élnek benne azok, akik benne élnek, de úgy, mintha csak elmennének mellette. Azt mondják, aki kritizál - nem szeret. Meglehet. Én azonban szeretem Budapestet. Nem tettem vele semmi jót, de szeretem. Szeretem, mert mindenki megveti, szeretem, mert az egykor kócos, repülő hajú, mezít- lábos kis Schneider Fániból, geniális romlottsága mellett is sok kedves, gamin vonás maradt meg. Nem tehetek róla, de olyan a természetem, hogy mindig jobban vonzódok ahhoz, akiről igen sok rosszat, mint akiről igen sok jót mondanak. A sok jó olyan, mint a zöld dió; ha az ember elkezdi hántani a szép zöld héjától, a végén csak egy kis mocskos, fekete, ragadós valami marad a kezében. Akiről azonban sok rosszat mondanak, az olyan, mint a feketére festett kutya. Ha az ember nem sajnálja tőle a fáradságot meg a szappant, bizonyos, hogyha nem is egy hattyú, de egy tűrhetően fehérszőrű állat kerül eléje. Ezért szeretem én Budapestet, ezt a rossz hírű, szegény Schneider Fánit, akiről azonban még nincs megállapítva sem psichologice, sem kávéházi logika alapján, sőt még topografice sem: hogy öröklött vagy szerzett romlottság terítette-e le az erény útjáról? [...] Fánira Szepi vigyázott fel, a bátyja. Fáni masamód-tanuló volt, madame Bergernél, benn a Belvárosban. Szepi felszabadult szerelő, egy Grünhut nevezetű szeretőnél, a Váci körúton. Fáni tizenöt esztendős múlt januárban. Szepi tizennyolc lesz áprilisban. 464
