Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)

Alálátásos perspektíva - NAGY IRMA: Bűnös szerelmek – Egy úrileány vallomásai

nőén tudom adni. Szinte tetszelgek magamnak ebben a szerepben. Milyen nevetségesek is az emberek! El se hinné az ember. Itt jár közöttük a világ legromlottabb lánya, és nem mernek hozzám férkőzni még gondolatban sem. Pedig a gondolatbéli vétkezés sem utolsó gyönyör.

Milyen remek dolog elképzelni az egyik vagy másik férfival megköthető viszony titokzatosságait. Itt van például a sógorom. Már nem fiatalember, de férfi tetőtől-talpig. Erős, napbarnított arcú, gazdálkodó ember. Csupa izom és acélosság. Impozáns megjelenésű, bátor nézésű hím. Kár, hogy a nővérem olyan beteges, vézna, törékeny asszony, akit, mint hallottam, eltiltottak a házasélet örömeitől.

Sajnálom Istvánt. Forró vágyainak bizonyára nehezen keres kielégülést, parasztmenyecskék vagy más veszélyes kalandok után futkos, és mindezt még titkolnia is kell. Különben nem tartják jellemes, komoly embernek. Nem hallottam róla ilyesmi rosszat, de fel kell tételeznem, hogy megteszi. Tudom magamról, hogy az egészséges vérnek megvannak a jogai és ezen jogok megcsorbítását nem tűri. [...]

A sógorom lassan mellém húzódott. Alattomosan, nesz nélkül, hogy észre ne vegyem. Durva, állatias vonások ültek ki az arcára, a szeme különös fényben csillogott, nem tudtam tovább nézni. Lehunytam a szememet.

Forró csók zárta le a sóhajtásomat. Két erős kar ölelt át és tartott fogva a szeretkezés örömeiben. Felettünk valahol egy kis madár fütyült hízelgő nótát a párjának, csipogva kergette ide-oda, míg mi öntudatlanul megfeledkeztünk mindenről, ami okos és hozzánk illő lett volna.

A lánc elszakadt, a szenvedélyek felszabadultak, én sem tehettem róla, a sógorom se. Mindketten a házasság rózsalánca nélkül voltunk kénytelenek az élet örömeit keresni... [...]

És így élek most is az én barátnőm házában. Idegen világban az erény leple alatt a legocsmányabb bűn oltárán áldozván. Férj és feleség közé ékelődtem és gyönyörűsége vagyok mind a kettőnek. A férfi az én szeretőm és az asszony szeretője én vagyok. Ki vet rám ezért követ? Aki életem utolsó néhány évét végigszemlélte, sajnálni fog, nem átkozni.

Egyebet nem tehettem és nem is tehetek ellene - sírok.

Megsiratom a mámor legelső perceit, azokat az észveszejtő pillanatokat, mikor a természet először nyilatkoztatja meg bennünk a nőt.

Megsiratom az öntudatlan ballépések óráit, mert rettenetesek a következményei.

Ma gányos órákon síró dalokat írok az én nagy lelki nyomorúságomról, dalokat, amikből a tisztaság utáni vágy zokog fel.

722