Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)

Portrék – Lágy fényben - A zongora. Románc

A hangszer egy tisztes családba Szűk polgárhajlékba került;

A család ifjú, szép leánya Egy alkonyon elébe ült.

Az ablak nyitva volt, kitárva,

S az ablakon át a szobába A tavasz illatozva szállott S vitt be tömérdek tarka álmot.

A lányka halkan és felette Ábrándosán egy dalba kezdett, Mert az ábrándozást szerette,

A szeme sírt, a szíve rezgett.

De csakhamar, csudák-csudája! Az ördögadta zongorája,

Magátúl és félelmes csudásan Kánkánba kezdett, - kéremássan

Majd húrjai közül lebegve Leányok szállongtak ki lágyan, Vadul táncolva, énekelve, Lenge ruhákban mindahányan, Soknak lecsúszott a ruhája Its látszott mindenféle bája.

S a lányt - akinek neve Róza - Körülszállongták csókolózva.

És gyöngéd hangon így beszéltek: „Testvérünk az arc, a termet,

I Iogy itt hervadjon, szörnyű vétek, Nem ily komor lakásba termett. Dobd el nehéz és rossz ruháid, Mint Vénusz istenasszony állj itt, Jöjj vélünk vidám táncra kelve, Játszva, kacagva, énekelve.”

A kánkán zeng a zongorábúl És cseng és zeng a csábos ének, Hogy Róza szinte bclekábúl,

Ah, olyan kedves ez szivének.

581