Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)
Portrék – Lágy fényben - SOMLYÓ ZOLTÁN: Szűz Miléva
Egy kerevetre ült szendén Miiéva s a hó az ablakon át bezenélt. Beszélni kezdtünk. Dadogón beszélni, két testtel forgott a szobameleg. És képzeletben egymáshoz tapadtak a formák... a kis pelyhek... az erek... És képzeletben átestünk a nászon - O, képzelet, te vadszemű pribék!... ... Remegő térddel léptem ki az estbe s kacagott rajtam a havas vidék... 6 Mi nagyobb kincs: a kényszerű szüzesség, mely óvja magát, hogy kéjjé szülessék? Avagy az érett, megnyitott kehely, hol harmatos minden picinyke hely?... Ki tudja ezt?... Csak annyit tudhatunk, amennyi vágy-utat befuthatunk; amennyi csók a lét fáin kacag. - Miénk a sejtelem, a szín, a szag; miénk a torkot fojtó szenvedély, az alkonypírban kigyulladt kedély; miénk a test, míg hozzá nem nyúlunk, míg árnyékától megbolondulunk... És azután?... Jaj nékünk azután! Száz jajveszékelés, panasz után már nem miénk a test, amely köré tüzet gyújtottunk! Mi vagyunk övé! S mint télen havas cserjén a kökény, úgy nő a vágy a nőnk szemöldökén: fagyos, fanyar parancs, amely alatt a férfi ólmos rabságban marad. Még csókol, de a ködhályogon át már feszítené roggyant derekát. De nem lehet. De most már nem lehet! Mert ravatallá lett a kerevet, amely fölött a poklok mécse ég! Ide torkoll a kezdet és a vég! 574
