Mindennapi regények - Budapesti Negyed 70. (2010. tél)

Portrék – Lágy fényben - PILISI RÓZA: A három kadét

- [...] Kún István volt a nevelőapám, úgy tudom, örökbe fogadott s úgy 15 éves koromig nála voltam, vasúti őr volt a jó öreg, s a végzete is a vasút volt. Kún Istvánná, született Márton Mária volt a nevelőanyám, régen meghalt, sírba vitte a titkot, hogy én hol születtem.- Nincsenek irataid, nem emlékszel valamire, mit gyermekkorodban láttál vagy hallottál? - kérdezi Oltásy gondoláiba mélyedve.- Emlékszem egyre-másra, úgy hat éves koromig mindig fehér kis ruhákban jártam, halványkékkel díszítve, néhányszor egy nagyon szép asszony volt szegényes őrházunknál. Amikor jött, engem az ölébe vett s össze-vissza csókolt. Kúnné, ha csak lehetett, eltávolított ama szép nő közeléből, de a jó öreg Kún visszavitt a szobába, s a szép nő, kit grófnénak tituláltak, finom zsebkendőjével törölte le könnyeimet.

[...]- A vonat elgázolta Kún Istvánt, és én arra ébredtem, hogy zaj, lárma volt künn. A vonatot megállították, a szegény, jó nevelőapámat darabokra roncsolva szedték össze...

[...]-A jó Kúnt eltemették, s engem a nevelőanyám nővéréhez vittek.

Gedő Márton hivatalnok volt a postánál, s vajmi keveset volt otthon. Gedőné grófi házakhoz járt vasalni. Gedőné lánya, Rozina, szinte egy grófi háznál volt cseléd. Beleszeretett egy hivatalnok és elvette. [...] Gedőné lánya nemigen törődött a háztartással; nem is volt honn soha. Csak átöltözni jött haza s olykor az urát becézgette. Aztán jött-ment udvarlóival, ki tudja, hova. Én vittem a háztartás gondjait összes munkáival. Főztem, mostam, takarítottam; s ezekért jutalmul szidtak, rúgtak, piszkoltak reggel, délben és este. Egy ideig Gedő Márton is zsörtölődött velem, később elhallgatott, de nagyon furcsán nézett reám.

Jobban sértett a nézése, mintha megvert volna. Nem tudom, miért, de véghetetlenül féltem tőle. Később azt is észrevettem, hogy szokatlan időben jár haza. Szinte kileste egyedüllétemet. Majd cirógatni kezdte arcomat. Egyszer meg is akart csókolni, de akkor félrelöktem és sírva szaladtam ki az udvarra, s addig be nem mentem, amíg honn volt Gedő...

... Egy ideig békében hagyott, úgyhogy újra visszanyertem bizodalmámat, s már nem féltem, noha valami kétes érzés folyton emésztett. [...]- Nos és? - kérdezi a kadét izgatottan.-Nos és... most ne nézz reám, kadét, mert szégyenletes, amit mondani fogok.

Két tenyerébe temetve arcocskáját az utca gyermeke, zokogva folytatta beszédét:

562