Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)
A közélet mint magánélmény - Bojti Ferenc: Találkozás egy (másik) fiatalemberrel
ezek egy nagy mester kifejezési eszközei. Mit érdekel, hogy nem polgári, nem haladó, sőt, ellenrefor- mációs célokat szolgált a maga idejében! Micsoda pompa, milyen ellenállhatatlan lendület! Nincs benne semmi teátrális (ez Jordaensre nem vonatkozik), ezek az alakok nem pózolnak, nem gesztikulálnak, szinte nem is mozdulnak. Ami lendületessé, hallatlanul mozgalmassá teszi a képet, az nem maga a kompozíció, hanem a színek, és még egyszer a színek; a ruhák, drapériák halk suhogása, az anyag ritmusa. Hány fajta piros! Az előtérben térdeplő király puha hermelin-szőrmével szegélyezett vörös bársonypalástjától Mária egyszerűbb lenvászon ruhájának időnként megcsillanó pirosán keresztül az árnyékban meghúzódó József köntösének tompa vöröséig; a másik térdeplő, ősz hajú király aranyhímzéses palástja, a Gyermek fekhelyéül szolgáló, rugalmasan süppedő szalmaágy zöldje, melyből ki nem csépelt szőke kalászok hullanak... Csodálatos! Január 28. csütörtök. A múzeumból mint olyanból elegem van. Kezdem érteni a futuristákat: à bas les musées! Nem a műalkotás, hanem a múzeum zavar, mint társadalmi környezet, mint fal, mely a művészet szent világát megkímélendő a külvilág profán és piszkos érintésétől, hermetikusan elzárja tőle azt, és megfordítva: a tömegeket is elzárja a művészettől. Nem azzal a három frankkal és a fáradsággal, hogy oda el kell menni, hanem azzal, hogy így, ebben a halmozásban és környezetben a legforradalmibb művészet is akadém ikussá silány ul, kiállítási tárgy lesz, idegen. így is voltak persze művek, amik föllelkesítettek, de minden nap csak egyre képes az ember - ez természetes. A többire már fáradt voltam. Ennyit erről. Február 2. kedd. Este Hair. Nagyszerű! hihetetlen! lenyűgöző! nincs rá szó! nem igaz ! Nem csupán színházi élmény: életmód, szabadság. Önmagád teljes kiélése, a felszabadulás folyamata. Nem nézni kell: játszani benne. A néző sajnos a lényegből ki van rekeszére. Aki játszik benne, az önmagát adja, és megszabadul minden gátlástól. Aki ebben játszik, az többé nem adhatja el magát holmi illuzionista színháznak, sem semmi megalázó kompromisszumnak az életben. Nem, ennyire hazugember még színészben sem létezhet! A végén föl lehet menni a színpadra, ott táncolt az egész közönség, én is. Aztán megkerestem a Tomi [FodorTamás] barátját (PhilippeRicheu), aki egyike a kiválasztottaknak, akik játszhatnak a Hairben, megismert, utána a színház melletti bistrot-ban megittunk egy kávét és holnap este, előadás után ugyanitt találkozunk. Nem vagyok hajlandó hideg fővel gondolkodni a Hairről. Hogy eltereli a figyelmet a valóságos problémákról, hogy hippi-ideológia, hogy kanali- zálja afelszabadult enetgiákat, nem igaz! Zokogni, üvölteni szerettem volna, bánom, hogy nem tettem. Igen, felszabadítja az energiákat, de úgy, hogy mozgósít, hogy a semmibe rántja a társadalmi korlátokat, hogy az ember megpillantja a szabadságot, hogy megérzi a FORRADALMAT. És elviselhetetlenné teszi a jelen valóságot: ebben tovább már nem lehet élni. Mindenkiben, aki megérti a Hairt, ellenállhatatlan vágy támad, hogy ő is játszhasson benne; s hogy mindenki játszhassa ezt a szinte önmagának írt szerepet, az egyetlen szerepet, amely nem szerep, arra csak egy mód van: a forradalom. 258
