Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)
A közélet mint magánélmény - Bojti Ferenc: Találkozás egy (másik) fiatalemberrel
a Vándor-kórus tagjaként végezte mozgalmi munkáját, főleg kulturális vonalon. Hangszeren játszani ugyan nem tanulhatott, arra már nem futotta a testvérek pénzéből, de autodidakta módon mégis jelentős zeneelméleti és főleg zenetörténeti tájékozottságra tett szert. Törekedett a sokoldalúságra: irodalmi, művészettörténeti, történelmi műveltsége átlagon fölüli volt. Igazi kultúrbolsevik volt. Mozgalmi munkájából arra volt a legbüszkébb, hogy a Munkásdalos Szövetségben, ahol a Szalmás-kórus delegáltjaként lett vezetőségi tag, sikerült a Szövetség kórusainak repertoárjába felvetetni Palestrina, Lassus és más hasonló szerzők, illetőleg a modernek, Bartók és Kodály műveit is. Édesanyám egy hajdúnánási, hétgyermekes, ortodox zsidó családba született. Huszonegy évesen jött fel Pestre munkát keresni, és mivel kellemes hangja volt, ismerősei révén bekerült a Vándor-kórusba. Itt ismerkedtek meg apámmal, akivel 1940-ben összeházasodtak. A zsidó gyökerek főként az ő ágán épültek be identitás- tudatomba. Apám világnézetét leginkább a bátyái formálták, akik vallási szempontból közömbösek vagy éppen marxista meggyő- ződésűek, tehát harcos ateisták voltak. Anyám azonban mélyen vallásos nevelést kapott, elszakadása a zsidó hagyományoktól nagy belső harcok, vívódások árán ment végbe. A háromtagú család (bátyám 1943-ban született) a háborút és a vészkorszakot bujkálva, hamis papírokkal, nagy szerencsével élte túl. Anyám szüleit, két lánytestvérét Auschwitzba hurcolták, bátyja és apám négy fivére is a munkaszolgálatban halt meg. A háború - és a számunkra nyilvánvaló felszabadulás - után apám a Tisza Kálmán téri pártközpontba került, ahol azt tanácsolták neki, hogy magyarosítsa meg a nevét az árulkodóan zsidós hangzású FenákelxőX; így lettünk a család származási helye után Böjtik. Később a Rádió zenei osztályára került, ahol szerkesztőként dolgozott 1976-ban bekövetkezett haláláig. Néha minket, a fiait is bevitt, ahol kiváló, stúdió minőségű ritkaságokat hallgathattunk a szobájában: Honegger Jeanne D’Arc-]i.t, Mozart C-mollnagymisé- jét, Sztravinszkij Tavaszi áldozatit — csupa olyan művet, amelyet „klerikális” tartalma vagy „burzsoá formalizmusa” miatt nem sugározhattak akkoriban. Sok kortársunkkal ellentétben számunkra nem volt titok zsidó származásunk. Habár antifasiszta és kommunista előéletük jutalmaként gyönyörű helyen kaptak lakást, szüleim nem éltek jómódban. (Emlékszem, egy ízben, lehettem ötéves, egy vasárnap reggel melléjük bújva az ágyban elkaptam néhány szavukat, és boldogan felkiáltottam: „Tehát mi szegények vagyunk? Akkor én vagyok a Szegény Ember legkisebb fia!”) Fürdőszobánk sem volt, így minden szombaton ortodox nagynénémékhez jártunk sábeszgójkodni, na meg fürödni igazi kádban. Aztán megvártuk, míg kimegy a szombat, Áron bácsi davenolt, imádkozott, majd jött a finom vacsora. Nyilvánvaló, ezek után anyámék, ha akarták, se tagadhatták volna el előlünk zsidó származásunkat. Egyszer aztán, talán már ’56-ban, de még október előtt, Jancsi bátyám nekiszegezte a kérdést apánknak: „Akkor mi most zsidók vagyunk?” Apám egy pillanatra eltűnődött, majd lassan, minden szót külön hangsúlyozva így válaszolt: „Mi magyar kommunisták vagyunk”. 233
