Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
dött, újra elfogja és lenyomja kedélyét. Hetek óta nincs kedve semmihez, nem érdekli a hivatása, nem vonzza az élet. Az élet? Ráskai elgondolkozik. Milyen szép, erős, küzdelemmel teljes a lét, mily magasztos érzések laknak leple alatt, mily fenséges kincsek hevernek e szürke hullámú folyó ölében. Az emberek hősök lehetnének, ha megértenék a nagy indulatokat, ha a szentek szavára hallgatnának, ahelyett, hogy Berkin mulatnak, följelentéseket firkálnak és gúnnyal meg irigységgel néznek egymás pályájára. Milyen tartalmas, színes lehetne az ő élete is, ha meg tudná nyerni csatáját és elérné a boldogságát. Ráskai önkénytelenül megcsóválja a fejét. Nem, ez az ábránd soha meg nem fog valósulni, s a férfi e kételkedő percben tisztán érzi, hogy holta napjáig oda van fűzve az ócska karosszékhez, a rosszul fülő kályhához és a sötét és rideg szobához, amelynek faliórája érzéketlenül, szárazon jelzi az üresen lefolyó perceket. A hímzéssel leborított asztalon föstött pohárban virág áll. A háziasszony leánya, Borbála kisasszony teszi mindennap oda. Ráskai maga előtt látja az adományozót, egy éles arcvonásu, alacsony homloku, szeplős hölgyet és rosszkedvűen gondol rá, hogy a kisasszony el akarja magát vétetni vele. Valószínűleg épp oly kevéssé szereti az ügyészt, mint az őt, de Ráskai csöndes, rendezett viszonyú férfi és igy éppen alkalmas élettársa egy szigorúan nevelt, jól főző és egyszerűségre berendezett leánynak.- Mily visszataszító gondolkodás - véli az ügyész és mohón gyújt friss szivarra. Az órák lassan múlnak, Ráskai ébren marad. Mentői többet tépelődik helyzetén, annál jobban nyomja környezete, a kisváros nehéz levegője. Ez volna földi pályafutása, nap-nap után lerobotolni hivatalát, megebédelni a Bikában és este végignézni, hogyan mulatnak barátai a végzett földesuron? Azért él, hogy szivarról-szivarra gyújthasson, hogy az alacsony homloku Borbála kisasszonnyal hírbe hozzák, hogy a társai megkérdezzék tőle: „Hogy aludt? Nos mit szól a szokatlan télhez?” Azért van jelleme, hite, becsülete, hogy köznapi beszélgetésekben, kávéházi levegőben, üres emberek közt morzsolja széjjel?! A szobában sürü füst kavarog. Ráskai az ablakhoz lép és kinyitja. Küntről hideg szél csapódik be, meglobogtatva a lámpát és a tükörre akasztott piros papiros-rózsákat. A házzal szemközt pálinkás lebuj ácsorog, amelynek homályos üvegtáblája mögött egy részeg tót fuvaros mulat. Egy szál rosszkedvű cimbalmos huzza neki s a tót szaporán vágja a földhöz magas süvegét.- Tulajdonkép ez a boldogság - gondolja Ráskai magában - Semmiről sem tudni, semmit sem érezni, csak azt, ami kézzel fogható. Mentői fejlettebb az elménk, annál elérhetetlenebb célok után futunk, mentői nagyobb az akaratunk, annál súlyosabbak az útjába gördülő akadályok. 94
