Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

jét a gyermekei nevelésére fordítja. Az alakja, a mozdulatai, az arca is más, mint a többi asszonyé, sohase nevet hangosan, soha feltűnő ruhát nem ölt, sohase néz vakmerőén a világba. Ráskai nem tud betelni a képével és százszor meg százszor maga elé idézi ezt a nyugodt s mégis oly szomorú arcot.

Mi az, ami a férfit úgy leköti? Az, asszony vonásaiban nincs semmi rendkívüli, semmi földöntúli s ez a rajz a képzelet országában sem változik át. Az ügyész ott látja maga előtt, amint apró lépteivel, tiszta homlokkal, félénk arckifejezéssel megy a templomba, vagy amint két gyermekét kezén fogva az iskola felé tart, s a lelke beléremeg, hogy ez a kép nem az övé, sohasem lesz az övé. Minden csöndes, szerény a könnyű vonásu női alakon: prémes bundácskája, selyemtollas kalapja, hófehér fátyola, az ember messziről azt hiheti, hogy egy nagy gyermek, aki véletlenül, akaratlanul sodródott bele az életbe.

Ami a férfi és az asszony között lejátszódott, tulajdonképpen alig valami volt. Viszonyuk a barátság határain belül maradt, de ez elég volt rá, hogy az asszony megriadjon a köteléktől. Mikor észrevette, hogy a kisvárosi világ gúnyos szemmel nézi Ráskai látogatásait s mikor érezte, hogy ez a barátság napról-napra melegebb, közvetlenebb lesz, megdöbbent és álmatlan éjszakák tusái után megkérte az ügyészt, hogy kerülje el házukat. Akkor melegen szorítottak kezet, a szemük titokban könnybe is lábadt, de azután kiegyenesedtek és nem adtak tovább táplálékot a szóbeszédnek. Az ügyész azóta csak az utcán látta az asszonyt és nagyritkán beszélt vele. Ennyi volt a regény - más ember férfias erővel tudott volna vele végezni, de Ráskai kimondhatatlanul szenvedett miatta és néha szinte megroppant a vállára rakott súlytól. Bármennyire is iparkodott, hogy gondolatait másra terelje, hogy munkájában találjon vigaszt, az asszony prémes bundácskájában, komoly arcocskájával csöndesen eléje állott és a férfi fáradtan, megtörtén csüggesztette le fejét.

A kaszárnyákból fáradtan hangzik a takarodó. Az utcákon elvétve imbolyog egy-egy késői járókelő kézi lámpása, a keskeny mellű házak meglapulnak a sötétségben. Ráskai még egyszer fölnéz az emeletre, ahol két ablakban dereng már csak fény, azután fölfelé megy a fő-utcán.

Mikor a nagyvendéglőhöz érkezik, eszébe jut, hogy nem vacsorázott. Egy ideig habozik, aztán befordul a széles kapualjba, amelynek egykori fehér meszelését sötétre piszkitották a hozzádörzsölődző hintók és szénásszeke91