Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Mária Lujza ... Vajon mi van Mária Lujzával? Bizonyára már ő is meg­őszült és a hideg, őszi estén hárászkendővel a vállán jár a füstölgő ákácok alatt. Vagy talán utazik? Mert nagyon szeretett utazni, régimódra, kocsin, postaszekéren, avagy lassú járású hajókon, és Atalay gondolatban vele uta­zott, leeresztette és fölhúzta a kocsi ablakát és az állomásokon tejet hozott neki az utipohárban. Néha tisztán hallotta, amint Mária Lujza félénken kö­hög, azután hirtelen rája veti tekintetét és megint elfordítja, mintha vala­mit mondani akart volna. De sohase mondta el, mit akart és már tizenöt éve elmúlt, hogy nem látták egymást.- És a gyermekei? Azok bizonyára már nagyok és a lánya talán férjhez is ment - szövögette tovább lassú gondolatait Atalay. Ezek a gyermekek voltak az oka, hogy nem találhattak egymásra, Ej, hogy féltetteőket, föláldozta nekik ifjúságát, a boldogságát és most az egyik már bizonyára maga is anya, messze laknak egymástól, el is hidegültek, mert Mária Lujza veje hangos ember; a katonatiszt-fia pedig csak akkor tér haza, ha pénzre van szüksége. Mária Lujza ilyenkor sértődötten porol vele, gyakran a fiú haragosan távozik el és öngyilkossággal fenyegetőzik; az anyja pedig főfájást kap és fölteszi a pápaszemet, hogy még öregebbnek és csú­nyábbnak lássa magát a tükörben. Pedig a szeme jó és az élet nemért véget. Oh, nem, még sok minden következik: a szomorúság, az elhagyatottság, a megbánás órái és csak azután a nagy szürkeség, amely elől nincsen kitérés.- Vagy talán nem is a gyerekek voltak az okai? - nógatta tovább gondo­latait. Lehet; talán csak gyávaságból, határozatlanságból, kényelemből kerül­ték el egymást, talán nem fogták föl elég komolyan a sorsukat. Az ember az életben sok dolog mellett megy el, amelyet alábecsül, amelynek értékét csak később, amikor a hibát már nem lehet helyrehozni, veszi észre. Ki az, aki minden ügyében rögtön ítéletet tudna alkotni, ki az, aki folyton tisztá­ban van a leikével? A kis tárgyak gyakran elnyomják a nagyokat és az ember csöndesen belényugszik ebbe az aránytalanságba. Minek a felelősséget vi­selni? Gondoljuk el. De szabad-e ezt tennünk? Nem vétünk-e vele egy fel­sőbb, egy örökkévaló és szent törvény ellen, nem harcolunk-e a rendeltetés ellen? Ki tudja? Atalay pihenni engedte a gondolatait, amelyek, míg az idő verőfényes volt, kissé elszoktak a munkától és most nehezen lélegzettek.- Mi tulajdonképpen fecskék voltunk — bólintotta egy idő múlva helybenhagyólag. — A fecskék hűvösen és előkelőén kitérnek a tél elől, mi is kitértünk a harc elől, amelyet a sors reánk szabott. Elmentünk a Dél csilla­ga alá: Mária Lujza a gyerekszobába, a zongora mellé, a kötelességei közé, én pedig a tehetetlenség és a lustaság országába. Mindent meg lehetett 86

Next

/
Oldalképek
Tartalom