Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

- Nos, legfőbb ideje, hogy férjhez menjek.

Egyszer, ősszel kihívott a kertbe és leült a széjjelmálló Apolló-szobor alá.- Tudja, mi az szeretni? - kérdezte félvállról.- Tudom.- Szükséges dolog ez, ugy-e nem?- Nem tudom. De szenvedni bizonyára szükséges.- Miért? - kérdezte lábát keresztbe rakva.- Nekem ez a legnagyobb földi öröm - feleltem dacosan.

Nem csodálkozott, megvonta a vállát és cigarettát kért.- Engem is tudna szeretni? Értem is tudna szenvedni? - szólt, mialatt a gyufa lángja fakóra világította arcát.-Talán... igen. Miért ne?- Nos - mondta, aztán felhajtotta a katonakabát gallérját, lecsukta szemét és elaludt az olajfa alatt.

És én éreztem, hogy csakugyan szeretem, de ez a szeretet nem az a boldog, győzelmes, dölyfos érzés, ami más embert elfog, ha huszonnégy éves, egészséges és nagyravágyó, hanem: nagy szomorúság, esős őszi nap, mikor ócska levelek közt sétálunk és messziről egy titokzatos gyászzene eltévedt kürtszavai vetődnek hozzánk. Tudtam, hogy Claire mást szeret, de ez a reménytelen helyzet, ez a dőre vágyakozás mégis jól esett, oktalan gyönyörűséggel töltött el. A halott katona, kipödrött bajuszával, ócska sapkájával elém állott és nyugodtan nézett rám. Kezet akartam vele fogni: az árnyék eltűnt.

Sasa, a másik kisasszony; mindig jókedvű volt és mindig hazudott. ízléstelenül öltözködött - volt egy piros szoknyája és egy papagályzöld kalapja - mégis szép és fiatal volt. Mindenkinek tetszett, mindenkivel kacérkodott, ha mással nem lehetett, velem. A hibáit nyugodtan belátta és mindig megbánta. Gyakran sírva fakadt, ha szemére vetettem, hogy mindenkit bolon- dit és megesküdött, hogy jobb útra tér. De másnap az omnibuszon már ösmeretséget kötött egy fiatal koporsókereskedővel, aki nemrég örökölte e komor üzletet nagyapjától.- Rossz vagyok - mondta meggyőződés nélkül -, vajon mi lesz velem? Csak azt sajnálom, hogy magának szomorúságot okoztam. Ne higgye, hogy valaha is szerettem. Inkább gyűlölöm, nem tudom miért? Hiszen jó hozzám. De néha nevetni szeretnék örömömben, ha látom, hogy szenved, hozzá miattam szenved. Nem furcsa ez?- Nem - feleltem.

Rám nézett, csodálkozott.- Tréfál?- Nem. Én másképp nézem a dolgokat, mint a legtöbb ember.

82