Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

amelynek hátterében két fülke volt: az egyikben francia pohárszék, tele ezüst tárgyakkal, a másikban zongora, hegedűk, fuvolák, kisbőgök, fölöttük szentkép, piroslángu mécsessel.

Nemsokára megjelent a ház úrnője, karcsún, fáradt mozdulattal, fekete estélyi ruhában, haján alacsony csipkefőkötővel, Petrőczei arra a csüggedt, öreg urhölgyre ösmert, aki a fogolytáborba déligyümölcsöket és teveszőrta- karókat hozott. Hárman ebédeltek együtt: a háziasszony, a fogoly és a társalkodó-kisasszony, egy elhervadt, előkelő arcú vénkisasszony, akinek mozdulatlan szeme az embert a partra húzott hal tekintetére emlékeztette. Franciául beszéltek, igen jól, de csak keveset; vacsora után átmentek a zöld szalonba, amely tele volt különböző pamlagokkal, nehézkes órákkal, megbámult föstményekkel és otthon szőtt szőnyegekkel: körülöttük a régi kastélyoknak az a meghatározatlan illata, amely mintha a napkiszivta bútorok, a tömjénfüst és az elsárgult levelek keveréke lenne. Ez az illat olyan erős volt, hogy szinte látni lehetett. A szolgák az ebéd végén teát hoztak, aztán jobbról, balról az ajtó mellé állottak, mintha ők is föstött szobrok lennének. Mikor az óra tizet ütött, a társalkodónő karját nyújtotta az urhölgynek, Petrőczei pedig fölment a szobájába, kinyitotta az ablakot és a csillagok állásából próbálta kiokoskodni, merre van nyugat és hol ugatnak magyar komondorok a holdra?

Egy hétig tartott, míg a hangulat bizalmasabb lett köztük. Petrőczei ekkor tudta meg, minek köszönheti az orosz kastély vendégszeretetét. A hercegnőnek csak egy fia volt: egy tüzér-tiszt, aki már az első összecsapásoknál fogságba került. Szergiusznak hitták, huszonnégy éves volt, három testvére fiatalon halt meg; a kert végében, egy bástyához hasonló vas-kriptában nyugodtak orgonák és nyírfák között. Szergiusz hős volt, megsebesülve, mint ütegének utolsó harcosa került ellenfelei kezébe. A hercegnő nagy jutalmat tűzött ki annak, aki hirt hoz a fiáról, de senkise tudott meg róla semmit.

— Önnek épen olyan szeme van, mint Szergiusznak - szólt a ház úrnője, aki dölyfósen viselte fájdalmát, de napról-napra soványodott - és a haja is olyan gesztenyebarna, mint az övé. Csak ennyi a hasonlatosságuk, a száj és a homlok már más, de a szeme épen olyan; és egy szerencsétlen anyának ez elég! Ha néha, hirtelen önre nézek és a szemét látom, azt hiszem, hogy Szergiusz van itt; csak egy pillanatig tart ez a káprázat, de ez is ír a lelkemnek.

Hidegen, fölemelt homlokkal beszélt, mintha regényből olvasná mondanivalóját, ám az ajka meg-megrándult és a szemöldöke magasra emelkedett. Szergiusz emléke ezután gyakran jelent meg köztük, hol mint vakációra hazatérő diák, hol mint ügyes mazurka-táncos, hol mint vakmerő lovas, hol mint négy éves gyermek, amint vörhenyben fekszik, és a szolgák vágtat74