Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

rázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó, cipó, ezüst-kupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele. Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis mindig csak hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia.

Ám ezúttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyújtott.- Tudod-e mi az, Zsuzsánna - dörmögte mogorván -, ha valaki hétszám nem alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak?

— Félrebeszélsz, Korponai - szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul, szinte kétségbeesetten bízott az úrban, utolsó jó emberében és nem hitt a kísértetekben. - Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad.

— Mi haszna, ha lefekszem - könyökölt az asztalra a lovag-, úgy sem tudok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert utánozni, mégis, összemorzsol az alvás híjjá, engem, a vasból vert Korponait.

Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, amely kissé megritkult, amióta nem látták egymást.

— Gyónjál meg, Ábel - szólt és hervatag arcocskáján a kíváncsiság és szomorúság barátságos nemtői találkozlak össze -, megcsaltak, ugy-e?

— Megcsaltak - horgasztotta le fejét a chevalier.

Az asszony az ura kemény vállára hajtotta fejét.- A rác leány? A tót grófnő? Vagy, talán a francia kisasszony a szomszéd várból? - vallatta szelíden. - Csak nem a citerás?

— Nem, nem-mormogta Korponai. - Ezek mind ártalmatlan fürjecskék.

Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, amelyek, mint

a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, aztán egyszerre az ura mellére tette a kezét. Hogy nem jutott mindjárt az eszébe?- Az a nő, a keresztútról, az volt? - csillant föl a szeme. - Ugy-e az? Signora? Eltaláltam!

A katona biccentett nehéz fejével.- Igen, ő volt - felelte mérgesen -, persze, hogy ő volt! Ki más lehetett volna!- Először a keresztúton fogott el - bólintott szelíden az asszony és lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán tanult meg -, haza akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy verseket írj és versenyt szánts a parasztokkal; nem engedett. Másodszor eljött a házadba, az édesanyádat azon a

68