Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

az üveghez ért, az ablaktábla megzörrent és halk hangon rezegni kezdett. Félóráig tartott ez a csodálatos kép, akkor a hullámok elsimultak, a köd összetömörült, ibolyaszínű szürke lett, s egy nagy anemóna alakjába öltözött. Ez a titokzatos, szertelen virág hajnalig állott a lapály közepén, azután lassan széjjelfoszlott, s mikor a nap följött, már csak foszlányok maradtak belőle, amelyek félve húzódtak meg az útszéli bokrok között.

Az aggastyán elhallgatott. Egy ideig csönd volt, azután a magas vállú fiatalember, óraláncával játszadozva, szólalt meg.- Hiszi ön azt, amit most elmondott? - kérdezte nyugtalanul.

Az ellentengernagy-sapkás öteg nem sértődött meg.- Hogy hiszem-e? - felelte mosolyogva. - Nos, nos, hogy hiszem-e? Az igazat megvallva (barátok közt az őszinteség, kötelező erény), igenis ... az igazat megvallva, most, utólag, magam is kételkedem benne, hogy mindez tényleg így volt-e?- E szerint ön hazudott? — nézett a sápadt ifjú az aggastyánra.- Ha önnek úgy tetszik, akkor hazudtam - válaszolt az öreg udvarias hangon. - De ez a kifejezés talán nem födi egészen az igazságot. A tárgyak, az események tudniillik nemcsak úgy állanak előttünk, ahogy őket az Isten és a véletlen megteremtette, hanem ahogyan őket egyéni szemünkkel látjuk, s amit magunk hozzájuk magyarázunk, vagy képzelünk. Legalább is, nekem ez a hitem van. A vallás sem csupán templom és dogma; a szerelem se csupán érzéki vonzódás; a zene se csupán hangok halmaza. Mindenhez hozzá kell adnunk valamit a magunkéból, a hangulatainkból, a lelkűnkből, mindent e földön meg kell szépítenünk, föl kell cifráznunk, mindenhez hozzá kell valamit éreznünk, hogy igazán élvezni és becsülni tudjuk. Nos, nos, én nem tehetek róla, ha a világon mindenhez valami színt, melegséget, olcsó díszt csatolok. Ha egy felhőt látok, azt élő lénynek képzelem, látom az emberi alakját, hallom a hangját, érzem az illatát. Ha egy fát látok, amelyet a szél megingat, százszavu zene csendül meg a fülemben; másnak ez csak su- sogás, nékem szimfónia. Gyermekkorom óta minden tárgynak érzem a lelkét, még a karosszéknek is szeme van, két puha karja és mély hangja, amely így szól: „Jer ide, pihend ki magadat." Az emberek ezt hazugságnak nevezik, azok az emberek, akiknek kevesebb színük, zenéjük, fényük van, mint az utolsó útszéli karónak.

A keskenyvállú fiatalember kissé megnyugodott.- így már értem a dolgot - bólintotta megelégedéssel. - Önben tehát bizonyos művészi hajlandóság lakik.

Az Öreg sapkájához emelte két ujját.- Köszönöm - mondta gyerekként elpirulva.

58