Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

nem lesz vége, nem fog ártani tehát egy kis pihenés. Úgy hittem, elég lesz, ha a vacsoránál lépek újra tényleges állományba. — Hozza ide a bort, de ne gyújtson föl! - szóltam elnyújtózkodva egy de­rék öreg farkasbőr bundán, amely a földre csúszott volt le. A kályha kellemes melegének közelében, a bundák prémeinek könnyű illatában pompás fekvés esett. Már éppen el akartam aludni, álmos szemem előtt összefolytak a napi események: az idegen emberek, az új női ösmeretségek körvonalai, a mulatságos fegyházigazgató, a harcias állomás­főnök, a sikkasztó Zelmánovics, mikor egyszerre ajtónyílást hallottam, és a szoba félhomályában két alak jelent meg: egy hölgy meg egy úr. — Kálmán, ez őrültség - szólt a hölgy, akinek reszkető hangja ösmerősen csengett -, ha valaki meglátna bennünket! A maga felesége úgyis olyan kü­lönösen nézett megint rám egész este. Ha valamit sejtene! — Csak egy csókot, Malvin, csak egy csókot! - könyörgött szilajon a férfi. — Hiszen olyan ritkán látom... és oly nagyon, nagyon szeretem! A sötétségben hosszú, forró csók csattant el, aztán a lány asszonyosan, mélyen fólsóhajtott. Egy pillanat múlva az ajtó halkan kinyílt, s a pár, ahogy jött, lopva, lábujjhegyen távozott. Amint átlépték a küszöböt, a külső terem világossága pillanatra ráesett a hölgy karcsú alakjára. Mindjárt megismer­tem. A Podraczky nagyobb leánya volt. Megittam a boromat, s fölkeltem a bundáról. Az álom kiszökött a szemem­ből. Egy kis undort éreztem. A vidék mindig mint a tisztaság, az egyszerűség, az őstermészet szűzi fogalma állott előttem, és most íme, ibolyák, vadvirá­gok, pacsirták helyett moszatos hínárban, piszkos iszapban járok. Felsőpén­tek, úgy látszik, közelebb fekszik a nyugathoz, mint azt a térkép jelzi. A mulatság odabent vígan folyt tovább. A hosszú keringő után hosszú va­csora következett, amelynek nem utolsó szenzációja volt, hogy a fegyház­igazgató mindazokat, akiknek begyében tósztot sejtett, titokban odakötöt­te székükhöz, úgyhogy a szónokok az adott pillanatban nem tudtak helyükről fölemelkedni. Ilyen és hasonló tréfák közt múlt el a régi eszten­dő. Pontban éjfélkor aztán az összes lámpák hirtelen kialudtak, majd egy tucat malac élénk sivalkodás közt vágtatott végig a termen, mire a zenekar pléhtányérokkal, kereplőkkel fölfegyverkezve a Rákóczi-indulóba kezdett. Reggel hat órakor a fegyházigazgató, aki meglehetősen elázott, így szólt hozzám: — Pajtikám, nekem most egy percre le kell mennem az intézetbe. Van egy ötletem. Nem volna kedved egyet szánkózni? A friss levegő egyikünk­nek sem fog ártani. Odalent megborotválkozunk, megmosakszunk, aztán visszajövünk; helyes? Az eszme megnyerte tetszésemet. A termek oly porosak és füstösek vol­tak, hogy az ember két lépésre se tudott látni, a frakkom hófehér lett, a tor­54

Next

/
Oldalképek
Tartalom