Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
Az uzsonna tehát zajos derültség közt ért véget. Fölkeltünk, és miután az idő már nyolc órára járt, elhatároztuk, hogy átöltözünk a mulatságra. Kezet csókoltam a hölgyeknek, azután stílszerűen így szóltam Podraczky- néhoz:- Szépasszony, egy kérésem van. Tisztelje meg frakkomat egy szál virággal. A járásbíróné mosolygott, majd a Beczkó által hozott csokorhoz sietett, és kitépett belőle egy égőpiros rózsát.- Nos, készen vagy-e már? - dörömbözött fél óra múlva az ajtómon Podraczky. Éppen a nyakkendőmet kötöttem volt meg.- Csak még egy rózsát kell fölraknom! - feleltem. - Egy perc, és kész vagyok! Mikor a virágot a gomblyukamba akartam tűzni, különös dolog történt. A rózsa a szobában levő meleg következtében egészen fölnyílt, s mikor a fölösleges szirmokat le akartam róla tépni, az égő kehelyből egy apró papírlap esett ki. Vajon hogy kerülhetett a rózsába a cédula? — kérdeztem magamtól, fölemelve a papírlapot... de a következő pillanatban már meg is kaptam a választ. A vékony cédulán ceruzával írva ez állott: „Holnap este. - Imádlak.” Ez persze nem nekem szólott. Hát kinek? Ah... Tehát Beczkó meg a járásbíróné... És ily szellemes úton leveleznek egymással... Hirtelen megértettem azt a különös tekintetet, amely az asszony vonásain az imént férje szavai nyomán fakadt, megértettem azt a...- Nos, megvagy-e már? - kérdezte újra Podraczky, erőteljesen megrázva ajtómat. Gyorsan tűzbe dobtam a cédulát, és átmentem a szalonba. A társaság - bundában, kendőben, botosban - már együtt volt. Beczkó úgy beburkolózott köpenyébe, hogy csak az orra látszott ki; a leányok annyira föl voltak fegyverkezve a hideg ellen, hogy nem tudtak megmozdulni, úgy kellett őket ölben a szánhoz vinni. A fenyőgallyakkal ékesített vasúti vendéglői teremben már vígan húzta a cigány. Az egyik sarokban széles mellkasú, feszes vidéki urak, akiknek fehér kesztyűje veszedelmesen dagadt piros öklükön, szaporán járták a csárdást, a bársonypamlagon kipödrött bajuszú öregurak és komoly, ízléstelenül öltözött mamák diskuráltak a hajdani jogászbálokról. A szomszéd teremben sűrű füstfelhőben fürgén csattogott a kártya, a 111. osztályú váróteremből 51
