Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

hogyan nő a sovány zabocska! Bent a koporsóban nem fázik az ember, enni sem kell s a tehén se dögölhet meg, az ember csak fekszik nyugodtan és pihen, egyre pihen, mig csak az Úristen bele nem fuvat a trombitába és maga elé hí mindeneket.

Minden falubélinek az lett a kívánsága, hogy ő heverhessen a selyempárnákon, mint a mesebéli herceg. Lassan mozgó paraszt-eszüket izgalomba hozta a halál, a pihenés vágya és a farkaslábakon nyugovó fekete alkotmány. Mikor hazajöttek a rétről, be-benéztek a boltoshoz, megvan-e még a portéka, nem feküdt-e véletlenül ő maga belé, mert ennek a népnek, a házalókról tudták, nem lehet hinni. Vasárnaponkint, mikor le kellett róni a garast, bementek a boltba és csodálkozva nézték a cifra pántokat, a csillogó fekete födelet, amelyet akár tükörnek lehetett volna használni, és a finom vánkoskát.

Egy nap történt valami. Egy szegény leány, akinek az agya már régebben, egy tűzesetnél megháborodott, beleugrott a vízbe és megfulladt. Harmadnap találták meg, megakadt egy fűzfánál, teste már felpüffedt és feketedni kezdett. Ahogy illik, bevitték a községházába, ott kiterítették s mindjárt aznap délután, boncolás és jegyzőkönyv után el is temették. A boltos kiadta a koporsót s a szegény leány bevonult a hegyoldalba hallgatni a zab növését. Mindez, mint látni való, gyorsan történt, mindenesetre gyorsabban, mint ahogy a szegény tót esze mozog.

Csak akkor látták, hogy mit csináltak, mikor már késő volt.

A koporsót, íme, elvesztették, még pedig úgy hitték, jogtalanul. Az eszelős leány nem igaz úton jutott a halálhoz: ő maga kereste és találta is azt meg. Hogyan illetné hát őt meg a koporsó? Ez kijátszása a többinek, annak jut a selyempárna mega pántos fedél, aki Isten akaratából megyen át a másvilágra, nem a magáéból, ez tiszta sor.

De hát hogyan lehet jóvá tenni a hibát? így nem maradhat a dolog, a koporsót nem szabad hagyni. Megkérdezték a jegyzőt, nem tud-e rá paragrafust; az a vállát felhúzta és a fejét rázta. A pap azt mondta: „Az Isten rendelte így.” Az orvos azt: „Szamarak vagytok, örüljetek, hogy éltek.” De ők nem örültek, mert a halál szebb, mint az élet, legalább itt, ahol annyi a nyomorúság és a gond. Az élő csak görnyed, görnyed és egy helyen ragad, a halott pedig úr, nem vesz kapát a kezébe, nem töri véresre a tenyerét és nem hal meg éhen. Elhatározták tehát, hogy visszaszerzik a jussukat: kiássák a halottat, tisztességgel más sírba rakják s aztán visszahozzák szemük fényét, a koporsót, hogy majdan annak jusson, akit az Isten e boldogságra kiszemelt.

Éjjel kilopóztak a temetőbe, felbontották a halmot és kivették a holttestet. Ahogy odavilágitott a hold, látták, hogy a koporsó még a régi, a rögök

39