Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
- Melyik vonat megy, kérem, Patakra? - És meg sem várva a választ, megismételte a kérdést: - Melyik a pataki vonat, uram? Domonkos, aki szintén Patakra iparkodott önkéntelenül ránézett az asszonyra. Sovány, olcsó csínnal öltözködött fiatal nő volt, keze tele bőröndnek felhasznált kalapskatulyákkal, ahogy a szegényebb kishivatalnoknék, kereskedőnék szoktak utazni. A haja egy fonata a nagy sietségben homlokára csúszott s a nyakán lógó olcsó szürke prém oldalt csüngött. Domonkos rámutatott a kocsira, de szólni nem tudott ... Azonnal megösmerte az asszonyt, egykori szomorú szerelmesét, aki kétkedő tekintetet vetett rá s aztán sietségében letaposva a szoknyája porzsinórját, felszállt a vaggonba. A mozdony hosszan sípolt s a vonat tovább indult. Amint kijutottak a pályaház homályából s a kocsiba megint beverődött a napsugár nélküli, élesen fehér őszi fény, az asszony is félrenézett rá Domonkosra. Egyikük sem tudott szólni, azután a nő elvörösödött és kezével visszasimította a homlokába csúszott hajfürtöt. Még fiatal volt, de már her- vatag, halántéka körül apró barázdák szélesedtek s a szája széle lefelé hajlott. Szép csak ajkék szeme és a magas, tiszta homloka volt, arcbőrét mintha titkos könnyek durvává tették volna, itt-ott apró szeplők is voltak rajta. Ennek dacára csúnyának még nem lehetett mondani, szomorú arcocskája, félénk modora rokonszenvessé tették: ragaszkodó és jószívű nőnek látszott. Domonkos levette pápaszemét, amelyet künt a friss őszi levegő párássá tett és fejét a támlára hajtotta. A meglepetés után jóleső, gyönge szédülés fogta el s egyszerre bűvös erővel ébredtek fel benne a régi képek : az alacsony papiak a virágos mandulafák, a sötét jegenye-fasorok, a malom menyor- szág-kulcsos rété s rajta egy fiatal, komoly lány, övében vad virágokkal, apró kezében tarka napernyővel, amelynek selyemszövetén át aranyos dicsfénnyé tört a napsugár. Ez tizennégy év előtt volt, amikor Domonkos még diák volt s nagy pályafutásról álmodott. Két vágy élt szívében, hogy jeles férfiú legyen s hogy ezt a lányt boldoggá tehesse. A kettőt együtt nem lehetett megvalósítani. A szülők nem akarták, hogy a leány elhervadjon, míg az ifjú tanulmányait befejezi, biztos állást nyer, s azért meggyőzni iparkodtak róla Domokost, hogy mindkettőjük boldogulásának útjában áll ez a szerelem. A lánynak kérője is akadt volna éppen, egy vidéki tanár s miután a fiatal ember komolyan tudott gondolkozni, egy erős vagy talán inkább gyönge percében hallgatott a szülők kérő szavára s búcsút mondott a jegenye-fasornak meg a vadvirágos rétnek. Később gyakran voltak percek, amikor e lépéséért öklével sújtott homlokára s kimondhatatlan kínt érezett, de aztán jöttek órák, mikor úgy hitte, hogy minden jobb úgy, ahogy történt, mert az élet szabálya, hogy minden szép csak emlékben tud szépnek megmaradni. 23