Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Kelemen Zoltán: A dilettantizmus dicsérete. Lovik Károly a századforduló irodalmában
képét mutatja, melynek fölemelkedéséért a reformkor honatyái munkálkodtak, hogy a többi európai nemzettel való összehasonlításban (mely a Lövik korabeli élclapok emblémáival dolgozván nem nemzetkaraktereket vonultat föl, hanem karikatúrákat) újra Hungária apoteisztikus elképzelése győzedelmeskedhessen, de csak azért - ahogy olvasható - mert soha nem is léte139 zett, így hát kikezdhetetlen. Bécsbe érkezvén, a berlini osztrák „lapszemléhez” hasonlóan értesülhet az olvasó mindarról, amit Andornaki a forradalmi eseményekről megtudott. Az nem tudható immár, hogy milyen körülmények között szerezte értesüléseit, azonban a „távirati” stílus ismét a forradalmi események rap- szodikus menetét imitálja. Ebben az eseménysorban a magyar történelmet alakító, közismert személyek alakja magánemberekként bontakozik ki, lévén nagyrészt Andornaki ismerősei. így nem bravúros és merész diplomáciai vagy katonai tevékenységükről, történelmi szerepükről van szó, 139 „Magyarország képe úgy élt előtte, ahogy a megyei gyűléseken, a mellüket verő hazafiak szónoklataiból, a túlzó költők verseiből kirajzolódott. A fegyverbe öltözött, nagy termetű, acélvértes Hungáriaként, büszke, nagy szemű asszonyként, amint merően előre tartja széles pallosát. Folyton az ő nagyságáról beszéltek, folyton térdre borultak előtte, és közben a táblabfrók agarak után lovagoltak, a parasztok keservesen húzták az igát és a katonák a kávéházakban és kaszinókban kártyáztak. Hol volt a nagy Hungária? Kiben lakott? Az elmaradt, eladósodott vidéki polgárokban, a részeges lapszerkesztőkben, a névnapokra verselő rektorokban, a szószátyár szónokokban, a csapszékekben énekelő diákokban, az uzsoráskodó kis kereskedőkben, az armálisára és lovaira büszke kurta nemesben, a franciásan nevelt főurakban, a hanem magánéletük apró jegyeiről, melyek gyakorta (például Mészáros Lázár esetében) ellentétbe állíthatók történelem- könyvekből ismert közszereplésükkel. A bécsiek viszonya a forradalomhoz kedélyes-tréfás, játékos. Jellemző, hogy a forradalmi Bécs bemutatása Nestroy Freiheit im Krähwinkel (Loviknál: Die Revolution im Krähwinkel címmel) című bohózatának sikerével kezdődik. A bécsiek kedélyességének hátterében azonban könnyen fölfedezhető az a mélységes és józanságról tanúskodó pesszimizmus, melyről Wolfgang Kraus hosszasan elmélkedik Kultúra és hatalom című munkájában.139 140 Kraus Nestroyt „mélyen pesszimista” írónak tartja, kinek szereplői abból a meggondolásból merítenek erőt a lumpoláshoz vagy a tréfához, mely szerint a világ és az élet alapvetően tragikus, szükségszerűen rossz vége lesz mindkettőnek, hát legalább addig érezzük jól magunkat. Könnyen értelmezhető Lövik Bécs-képe is így, az októberi véres események árnyékában. A magyarokra jellemzően rossz vidéki színészekben? Hungária, Hungária! ez az ünnepélyes arcú szó hallatszott úton, útfélen, Hungária palástjával, óriási koronájával, félelmetes görög alakot öltött és toronymagassággal emelkedett a többi nemzet fölé. A német, mint hálósapkás sógor, az olasz, mint fülbevalós népénekes, az angol, mint kockaruhás, cilinderes utazó, az orosz, mint gyertyafaló medve élt a köztudatban, csak Magyarország volt szép, győzhetetlen és félelmetes, mert csak a képzeletben és nem az élet szántóföldjén élt.” mo Wolfgang Kraus: Kultúra és hatalom. A vágyak átváltozása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993. 62-64., 178-180. old. Ugyanitt idézi a poroszok és az osztrákok közti különbség kapcsán a régi élcet: „a poroszok számára a helyzet komoly, de nem reménytelen, az osztrákok számára reménytelen, de nem komoly.” 178
