Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Kelemen Zoltán: A dilettantizmus dicsérete. Lovik Károly a századforduló irodalmában

pozíció, amelyet a kortársak képzeltek el a szerzőnek. Nem sorolódik a jelentős életművek közé a tanulmány összegzésében,68 sőt a retorikai igénnyel megírt dolgozat először gyengének ítélt regényeivel foglalkozik, azokkal is lényegesen többet, mint a novellákkal, így jobban előtérbe kerülnek, hibáikkal együtt. Szauder elsőként abban látja a korpusz problematikusságát, hogy a regények hősei jellemüknél fogva nem alkalmasak a feszült, „érdekes” cselekmény megteremtésére. A szereplők „tehetetlensége” a narráció bizonytalanságába torkollik, s a helyzetek színtelen egyformasága, a jellemek közti különbség hiánya is csökkenti a művek értékét, helyenként megakadályozza a cselekmény megindulását.69 Észrevehető, hogy Lövik statikus leíró műveiből valóban hiányzik például a klasszikus modernségben megszokott cselekmény, fontosabb azonban, hogy Szauder kritikája hogyan ellenpontozhatja a vizsgálódásom elején többször idézett Földényi F. László elképzelését a regény művészetéről, azon belül is a magyar regényéről. További párhuzamot mutathat Szauder utalása a csiszolt technikai megoldások hiányára, ugyanakkor az életszerűen elnagyolt párbeszédek, rövid, gyakran csak in- dulatszónyi közlésegységek szintén a fólü- letesség bizonyítékai számára, pedig hasonló módon és sokkal intenzívebben, gyakrabban használta őket például Móricz

68 „Szerény, félrehúzódó alakja az irodalomnak, nagy műve, nagy jelentősége nincsen: azt a Unom átlagot képviseli, melyből egy élő, komoly irodalomnak minél többre van szüksége. Az átlagosat csak egy-két (...) novellájával múlta

Zsigmond. Szaudernek a párbeszédekről megformált véleménye kapcsán megjegyzendő, hogy az Egy elkésett lovag párbeszédeiben a női elbeszélő kerül előtérbe,70 a férfi hallgat, pontosabban emlékezik, gyakorta éppen a nők elbeszélésére. Az emlékezésnek és a dialógusnak ez az együtthatója Krúdy Szindbád-novelláinak lesz majd jellemzője. A regények hibáit nem véletlenszerűnek, hanem általánosnak és következetesen jelenlevőnek látja a kritikus, ez azonban újból azt a kérdést veti föl: valójában nem hosszas megfontolás eredményeképpen szándékosak-e ezek a „hibák”? Nem egy, a szerző által fölismert, alternatív prózaforma felé mutatnak? És amennyiben valóban hibákról van szó, nem képzelhe- tő-e el, hogy a szerző tudatosan komponálta a hibát alkotása alapjaiba? A kisformákat illetően szintaktikai és értelmi szinten egyszerre jelentkező befejezetlenségről értekezik Szauder, bár a novellák közül a lírai emlékező szövegeket mint sikerűiteket emeli ki (A keresztúton mellett Az Arany kéz című kötetet említi itt), miközben ő is fölveti a Herczeg Ferenccel való hasonlóságot, de rámutat, hogy az inkább csak a tárgyilagosságban jelentkezik. Sokkal fontosabbnak tartja a kortárs Krúdyval való hasonlóságot, s a szuggesztív témakezelést, mely Móra Ferenc némely művét előlegezi. Illés Endre Lövik Károly című tanulmányában egy Mikszáthtól elinduló, s

felül." Szauder József: Lövik Károly. In. Magyar Csillag 1943.1. 757. old.

69 I. m. 754-755. old.

70 37. jegyzet 16. old.

166