Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly: Görgey csillaga

cér a sarokban nagy légycsapóval ütögette a falakat, és Andornaki lelkében a tompa puffanások összekeveredtek a történelem eseményeinek robajával.

— És erre kellenek a fegyverek? - kérdezte végre.

— Igen, erre.

— És ön hisz e fegyverek győzelmében?

— Hiszek, uram - felelte Gerényi tartózkodva. Andornaki közömbössége zavarba hozta. Most már sajnálta, hogy fölfedte magát honfitársa előtt, aki talán a határon átadja az első osztrák őrjáratnak. Nem tudott tovább beszélni, csak félénken nézett maga elé, mint egy csínytevő kisfiú, akit a tanító utolért a nádpálcával.

— Nos, én nem hiszek - szólt Andornaki. - Tíz év óta hallom, hogy fegyvereket szállítanak Magyarországba, ha ezek a hírek igazak, annyi puskánk van, hogy az egész világot elláthatnók velük. Én is magyar ember vagyok, legalább is annak kellene lennem, én is szeretem a földet, ahol születtem, természetesen, de Magyarország nem az, aminek az urak elképzelik, Magyarország más.

Gerényi föllélegzett. „Én is magyar ember vagyok”, ezek a szavak megnyugtatták, aztán eszébe jutott, hogy Andornaki az ország egyik első gavallérja, akinek versenylovai, négyes fogatai, cifra hajdúi, vadászlakai, talán francia szeretői is vannak, s akinek nincs szüksége rá, hogy egy szegény fegyverszállítót az osztrákoknak adjon át.

— De hát milyennek méltóztatik képzelni Magyarországot? - kérdezte valamivel élénkebben és bizalmasabban.

Andornaki bosszankodott. Mi célja, hogy ezzel az idegen emberrel szóba áll és dolgokról beszél vele, amelyek hónapok óta nem forogtak a fejében, amelyeket nem szükséges egy kávéházi beszélgetés kapcsán elintézni, amelyeknek megvitatására talán egyáltalán nincs szükség? Miért magyarázza meg a maga furcsa nézeteit, amelyek befejezetlenek, éretlenek és fáradtak voltak, mint egész élete? Magyarország képe úgy élt előtte, ahogy a megyei gyűléseken, a mellüket verő hazafiak szónoklataiból, a túlzó költők verseiből kirajzolódott. A fegyverbe öltözött, nagy termetű, acélvértes Hungáriaként, büszke, nagy szemű asszonyként, amint merően előre tartja széles pallosát. Folyton az ő nagyságáról beszéltek, folyton térdre borultak előtte, és közben a táblabírók agarak után lovagoltak, a parasztok keservesen húzták az igát és a katonák a kávéházakban és kaszinókban kártyáztak. Hol volt a nagy Hungária? Kiben lakott? Az elmaradt, eladósodott vidéki polgárokban, a részeges lapszerkesztőkben, a névnapokra verselő rektorokban, a szószátyár szónokokban, a csapszékekben énekelő diákokban, az uzsoráskodó kis kereskedőkben, az armálisára és lovaira büszke kurta nemesben, a franciásan nevelt főurakban, a rossz vidéki színészekben? Hun132