Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

- Bizony rám se ösmersz, Tajty Gergely! Én vagyok, Pöngér Pál, ez idő szerint nemzetőr-százados.

Tajty pislogott.- És mi járatban vagy, öcsém? - kérdezte, lomhán visszaemlékezve az egykori cingár, szószátyár iskolatársra.- Lovakat kell vásárolnom a hadseregnek. Akad nálad bizonyosan ilyen fajta.

Már késő ősz volt, az udvar topolyfái kopaszon meredtek az égnek. Egy fölzavart kotlós kedvetlenül repült odébb.- Kerülj beljebb! - szólt a házigazda, belényugodva sorsába.

Bementek az udvarba, s onnét az ebédlőbe egy nagy hombárba, amely

régi élclapok árnyképeivel volt kikárpitozva. Egy huszár befütött; a nagy cserépkályha nemsokára bosszúsan liheget.- Kinek kellenek a lovak? - kérdezte Tajty Gergely, egy kancsó savanyu bort horgászva ki valahonnan-A nemzeti hadseregnek.- Ez miféle szerzet?-A magyar hadsereg hiszen tudod.

Tajty a magános ember dölyfével válaszolt.- Nem tudok én semmit sem. Nem olvasok újságot, ember meg nem jár hozzám.

A nemzetőr kötekedve nézett egykori pajtására.- De tán csak hallottad hírét Pákozdnak, Nagy-Szombatnak? - szólt hunyorítva a szemeivel.- Nem én - morogta a gombócfejü.- Fura ember vagy - csóválta meg, fejét a tiszt, és kellemetlenül mosolygott, éppen úgy, mint diák korában, amikor uj ruhába bujt és azt hitte, ő a legkülönb ember az egész városban. - Tőled, úgy látszik, nyugton alhat a haza.- No, no - tette oda csöndesen Tajty Gergely. - Hát mi baja a hazának?- Csak az, hogy fölkeltek a rácok, aztán betörtek a horvátok, ráadásul Bécs felől az osztrákok. Elszakadtunk a sógortól, már vígan verekszünk is vele. Olyan idők járnak, hogy minden jó magyarnak gáton a helye.

A házigazda lassan lóbálgatta a gombóc fejét.- És tejó magyar vagy? - kérdezte, gyorsan felvetve szempilláit.- Annak tartom magam, s azért habozás nélkül beálltam nemzetőrnek. Már csatában is voltam, le is lőtték a csákómat.- A tiédet?-kérdezte Tajty csodálkozva, és eszébe jutott, hogy ez a tiszt egykor az iskolában fehér keresztet rajzolt a hátára, s mikor ezért rátette a tenyerét, térdre esett és úgy kért irgalmat.

121