Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
-Akkor hát, mondjuk, hogy holnap este tíz órakor. Húzzon frakkot és... nos, Isten vele, ne ébresszük föl a szomszédokat El ne felejtse, tiz órakor! Másnap este tiz órakor csakugyan beültünk egy konfortáblisba és kiko- csiztunk Madame Lescauthoz. Az ut sokáig tartott, ha kinéztem a jégvirágos ablakon, kis külvárosi házak és vékonyka, hóba burkolt veteményes ker- tecskék bukkantak föl előttem. Néha gonosz kutyák is ugattak. Végre a kocsi megállt. Bementünk egy ódon házba, amely még látta XVI. Lajost a vérpadra menni, majd áthaladtunk egy nagy udvaron, ahol már a másnapi disznótorra készültek. Az udvar végében széles egyemeletes ház állott. Kitty Fischer kopogott a tölgyfakapun, a kapu nehézkesen, csikorogva, akárcsak Macbethben, kinyílt, s a következő percben egy erősen kivilágított csarnokban voltunk. Egy Napoleon-süveges, kardos svájci őr feszesen tisztelgett, majd kérdő- leg rám nézett, mire Kitty Fischer közömbösen bólintott. A tekintélyes szolga most kinyitotta a csarnok egyik fehér ajtaját, amelyen át egy régi márványfolyosóra kerültünk. A fülkében szobrok álltak és lépéseink most oly ünnepélyesen visszhangzottak, mint mikor az ember régi királyi paloták termein ballag végig.- Ön tehát ma éjjel kalandor lesz-szól Kitty Fischer. - Ne csodálkozzék azon, ami önnel történni fog, eleintén furcsa lesz, de aztán meg fogja szokni és jól fogja magát érezni. Viszontlátásra, uram Válaszolni akartam, de Kitty Fischer rám vetette ijedt nyulacskatekintetét és már is eltűnt egy perzsa függöny mögött, mig a másik oldalon egy ajtó - Isten tudja a hányadik? - nyílt meg előttem. Beléptem; két ünnepélyes arcú, frakkos ur fogadott. Tisztelettel hajlottak meg és egy kis pipát nyújtottak felém.- Parancsoljon, méltóságod - szólt az egyik ur, egy Montmorency lekötelező udvariasságával. Orromat lappangó, fűszeres illat csapta meg. Ah, ezt ösmerem, gondoltam magamban; a pipában ópium van, egyszer Marseilleben már szerencsét próbáltam vele és még most is tisztán látom magam előtt a hozzá tartozó furcsa istállólámpát és a kemény favánkost.- Ön nem fog elaludni - szólt, habozásomat látva, a másik frakkos lovag- csak egy pillantásnyit szippantson méltóságod, ennyi elég, hogy elkábuljon. Az egész tulajdonképp formaság. Egy pillanatig gondolkodtam, aztán átvettem a trombitaalaku pipát és rágyújtottam. Az első szippantás rosszul esett, de aztán melegség futott végig ereimen, amelyek mintha finom aranyhálót borítottak volna testemre.- Elég, uram — szólt Montmorency, kivéve a pipát kezemből és a szomszéd szobába vezetett. 105