A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

akartam hívni. Reggelre, végső kétségbeesésében, eszébe jutott valami, amire eddig egyikünk se gondolt. Felöltözött, kifestette magát, szeme sötéten villogott. Már régen elmúlt negyvenéves, de ha akarta, olyan szép és elegáns tudott lenni, az emberek megfordultak utána az utcán. Most ismét a tigris volt, aki harcba indul, hogy eleséget szerezzen kölykének. Taxit hívott, és elindult Tibor nagybátyámhoz a zsinegüzletbe.

Ezt az üzletet anyai nagyapám alapította, még 1890-ben, ahogy a cégtáblán, neve alatt olvasni lehetett. Gyerekkorunkban, ha Budáról Pestre mentünk, többnyire meglátogattuk a Károly körúton nagyapám boltját, ahol mindig remek kender- és ponyvaszag volt, és nekünk ezerféle játszanivaló. Nagy tekercsekben álltak a különböző vastagságú kötelek, az állványok teli zsineges és zsinóros csomagokkal, a falon istrángok, kötőfékek, halászhálók függtek, de árultak itt sátrat, abrakos tarisznyát, nyugszéket, függőágyat és még rengeteg érdekes holmit. Ha meglátogattuk, nagyapám mindig adott ötven fillért cukorra, karácsonyra pedig hintát, hátizsákot vagy más effélét küldött. Volt egy álmos vén dakszlija, Bobi; ez egész nap a zsákok közt aludt, s csak azzal lehetett kihozni a sodrából, ha a kártyacsomagot, amellyel nagyapám ebéd után vagy rossz üzletmenetkor passziánszozni szokott, elber- regtettük az orra előtt — Bobi ilyenkor felugrott, és dühösen ugatott.

Amikor nagyapám már öregedett, anyám öccse, Tibor is belépett az üzletbe. Tibor hosszú, viharos, külföldön és egyebütt töltött ifjúság után tért vissza a szülői házba, de rendkívül eszes ember lévén, hamar beletanult a kereskedésbe. Nemsokára már önállóan vezette a kis boltot, nagyapám csak szokásból nézett be, hogy elbeszélgessen a régi vevőkkel a régi időkről, és ebéd után szundikáljon kicsit a karosszékében. Az üzlet hol jobban ment, hol rosszabbul, vagy az áru volt kevés, vagy a tőke, de mindig hozott annyit, hogy az öregek valahogy megéltek belőle. Amikor nagyapám nemrég meghalt, a kereskedést természetesen Tibor folytatta.

Apám halála után Tibor többször is segített rajtunk kisebb-nagyobb összegekkel, száz-kétszáz pengővel. De ezt úgy adta, jótékonyan, mint rokoni ajándékot, és közben a kereskedők szokása szerint örökösen siránkozott, hogy milyen rosszul megy az üzlet. Jogát a cég kizárólagos birtoklására eddig soha senki nem vonta kétségbe. Mi mindig egész más szférában, az irodalom világában éltünk, árvaságunkban is apám könyveit szerettük volna kiadatni, ettől reméltük sorsunk jobbrafordulását. De anyám most azzal állított be Tiborhoz, hogy neki ne adjon alamizsnát, mert őt az üzlet árukészletének és hasznának éppen a fele illeti meg, hiszen ugyanúgy gyereke és örököse nagyapámnak, mint Tibor.

660