A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
työgtem a zongorán, nézegettem a képeket, az egykori diákok tréfás rajzait - az egyiken „Kodály úr” neve is szerepelt - és határtalanul boldog voltam. Jól sikerült, éreztem, a fejtapogatás is. Az angoltanárral az Ivanhoe-ról beszélgettünk, amit kevéssel azelőtt olvastam, a szomszéd szobában Thomas Mannról, a magyar irodalom előadójával egyik legkedvesebb költőmről, Berzsenyiről, s még nyelvészetből is meg tudtam mukkanni, mert az iskolánkban tanított Kertész Manó, s ha olykor bejött helyettesíteni, mindig a magyar szavak eredetéről faggattuk. Elfogott a híres kollégium, a tudomány bűvölete, és amikor a vizsga három napja letelt, teli voltam reménységgel. Attól fogva a Marton-irodába is úgy jártam be - legalábbis lélekben -, mint egy előkelő idegen, aki rövidesen búcsút mond. Különösen, amikor Rózsi néniéktől megtudtam, amit ők bölcsészkari barátaiktól tudtak meg bizalmasan: hogy a vizsgán jó vélemény alakult ki rólam, és a kollégium a fölveendő tizennyolc közt, meleg ajánlással terjesztett fel a minisztériumnak. Biztattak is, hogy most aztán minden protekciót megmozgatnak, s kedves ifjú pártfogónőm végigkilincselte valamennyi befolyásos rokonát, harcba vetve tündöklő szőkeségét: Karinthy Frigyes fiának be kell jutnia az egyetemre. Éppen ez volt az ok, amiért nem vettek föl. Ha csak a vizsga eredményét tekintik, bizonyára nem lett volna akadály, de elbuktam, amikor azt vették elő: honnan születtem? Az Eötvös-kollégium körül volt már egynémely kavarodás, felforgató eszmék hatoltak az ifjúságba, s odafent most már vigyáztak nagyon az intézet tisztaságára, a „nemzeti, hazafias szellemű” nevelésre. Két hónapi türelmetlen várakozás után egy kora őszi napon tudtam meg, hogy kérelmem nem teljesíthető. Amikor kiléptem az épületből, néhány percig nem tudtam elindulni, csak a kapuból álltam kissé odébb, hogy a jövő-menő kollégiumi tagok belém ne botoljanak. A Nagyboldogasszony út tömött lombja már hervadt, a vadgesztenyéken rőten szűrődött át az enyhe délutáni fény. Gyerekkorom vidéke volt ez, valaha ide jártunk, ezekre a rétekre rabló-pandúrozni, s meglovagoltuk a lépcső széles kőkorlátait. Fémről, talán a társalgóból, most egy Mozart-trió hangjai szálltak a békés délutánba, a zenészek meg-megálltak, s buzgón újra kezdték; diákok muzsikálhattak odafönt. Nem tudtam elszakadni a három hangszertől, belekapaszkodtam világos, tiszta dallamukba, és nem akartam semmi másra gondolni. Úgy éreztem magam, mint akit a Paradicsomból űztek ki, s most már nincs miért élnie. Napokon át csak kóvályogtam a világban. Még egy elkeseredett utolsó kísérletre szántam el magam. Megtudtam, hogy a minisztériumban melyik államtitkárhoz tartozik a kollégiumi felvétel, és írtam neki egy levelet. Kegyelmes uramnak szólítottam - noha tudtam, hogy csak méltóságos - és 658