A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

II. "Én, fájdalomherceg" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

fürge és sebesen asszociáló elméjében máris érlelődött az a végeredmény, amelyre a társaság hosszú, ide-oda hullámzó vita után jutott csak el.

Szellemének, gondolkodásmódjának egyetlen hibája - ha lehet hibáról beszélni egy egységes egyéniségnél, akinél a hiányosságok is tökéletesen zárt, s szinte ősi s titokzatos intellektuális gyökerekből származó rendszerbe illeszkednek bele - bizonyos elfogultság volt a valóság iránt. Olyan oltha- tatlan szerelemmel szerette a Valóságot - mindent hozzá mért, feléje igazított - hogy a fénylő kép, a megismerés, a kristály világossága elfogulttá s néha kissé türelmetlenné is tette a szerényebb sugarú, derengőbb vagy setétebb színű jelenségekkel szemben. A Valóság szerelmese volt, a legmagasabb értelemben vett Tényéké és Törvényeké. Az igazság nem is jelentett számára mást, mint a teljes bizonyossággal és pontossággal megismert Valóság elvont tényét.

Mint írót három műfajban tartom kitűnőnek: a novellában, az esszében és a színpadi tréfában. Mindenben alkotott valami egészet és kereket, mégis ez a három irodalmi válfaj az, amiben érzésem szerint tökéletes volt.

Bár tehetsége tragikus élete, súlyos küszködései s más, mélyen lelki struktúrájában rejlő okok miatt nem bontakozhatott ki teljesen, oeuvre-jé- hez foghatót - hasonlóan érdekest, gazdagot, változatost, hatásost - nem találunk a magyar irodalomban, sőt a világirodalomban is alig.

Ez az oeuvre nem befejezett, s különösképpen mégis kész. Egyetlen remekműnek tűnik, mint nagy művészeknek némely munkája, képek és szobrok, melyek félig kidolgozva is a teljesség benyomását keltik, s a teljesség erejével hatnak reánk!

Hadd számoljak itt most be halálának s temetésének néhány körülményéről, melyek örökké emlékezetesek maradnak számomra.

Azon a napon, amikor elment közülünk, borús, esős idő volt. Esteledett. A fehér bútorzatú pensio-szobácskában éppen öltözködött, s már félig készen volt, amikor egyszerre csak megtántorodott. A pensio londinerje, ki valami üzenettel lépett véletlenül a szobába, odaugrott, elkapta, nehogy a földre zuhanjon és kiáltozni kezdett. Én, aki a kertben voltam, a közelben, berohantam, s együtt tettük fel az ágyra. Nekem úgy tűnt, mintha megmozdult volna, mintha segíteni akart volna. Aztán orvos után kiáltoztam az ajtóban.

Hirtelen megtelt a szoba rémült emberekkel. Az arca ekkor már sima volt és nyugodt. Egyik szeme kissé felfelé fordult, s a száj szélére csöpp hab loccsant ki. Túl a szaggató fájdalmon, mely egész lelkemet betöltötte, ámulnom kellett, ahogy vonásainak szenvedő és nyugtalan fürgesége elsimult. Arca elrendeződött és megszépült.

605