A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
Két példa: Tanár (félénken): Most talán térjünk át a világirodalomra. Kegyeskedjék megmondani, hogy ki a címszereplője Shakespeare Hamlet című drámájának? Főherceg (kegyetlenül): Kőbánya. Tanár (egy pillanatra elképed, de csak egy pillanatra, aztán kéjjel magyarázza): Kitűnői... Fenséged rövid, de kiváló felelete éles és páratlanul kifejlődött logikáról tesz tanúbizonyságot. Köztudomású ugyanis, hogy Hamlet világhírűségét a „Lenni, vagy nem lenni” kezdetű monológnak köszönheti, és a köztudatban a két tényező annyira összeforrt, hogy Hamlet-ex. szinte a „Lenni, vagy nem lenni” megszemélyesítőjének tekinthetjük. Ugyanezen mondásnak van azonban Hamkt-en kívül még egy konkrét tárgyban való megnyilvánulása is, és ez a tárgy: a szappanbuborék, mely van is, nincs is. A szappanbuborék a szappan felhígításából készül, viszont a szappant főleg disznózsírból állítjuk elő, a leghíresebb disznót tenyésztő telep pedig, mint köztudomású, Kőbányán van, és így a megfelelő behelyettesítések után eljutunk fenséged szavainak nagyszerű igazságára, mely szerint a Hamlet címszereplője nem is lehet más, mint Kőbánya. (Tanár átment.) Tanár Szíveskedjék fenséged megmondani, ki festette Leonardo da Vinci képeit? Főherceg (rövid gondolkodás után): Molekula. Tanár (kissé meghökken, a kibicek, akarom mondani, hallgatók, megijednek, de a tanár máris a helyzet magaslatára emelkedik) : Nagyon jól van, fenséges uram. A legújabb művészettörténeti kutatások, mint tudjuk, megállapították, hogy Leonardo da Vinci ateista volt, tagadta az ember isteni származását, és minden élet és emberi cselekvés végokait az első sejtben kereste. Ennek az ateisztikus ideológiának megfelelően Leonardo önmagát csak egy sejtalakulatnak, egy molekulacsoportnak tartotta, és így végeredményben azokat a halhatatlan műremekeket, melyek ecsetje alól kikerültek, egy molekula festette. (A tanár ismét nyert.) (Naplóm, életem. Válogatta és az előszót írta: Szalay Károly. Magvető, Budapest, 1964. 787-797. old.) 600
