A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
ügyben nagy apparátussal dolgozik a rendőrség, és semmiféle felvilágosítást nem hajlandó adni.- Nos? - kérdeztem izgatottan Sörluk barátomat.- Nos - mondotta, és nyugodtan dugta zsebembe kezeit -, nos, a rendőrség ostoba. Én csak egyetlen tényt tartok az egész ügyben feljegyzésre méltónak.- És ez?- És ez - mondotta Sörluk, és közel hajolt fülemhez -, ez az, hogy a „Träumerische Stunden”-t nem is Chopin írta. Hirtelen felállt, és zsebéből egy százméteres kötelet, egy teljes tenoris- ta-álöltönyt, két fogpiszkálót, 4-5 ismétlő browningot, egy ismétlő bulldogot, egy ismétlő foxterriert, egy ismétlő tolvajlámpást és egy ismétlő elemi iskolai tanulót rakott ki, megnézte őket, azután ismét visszatette.- Well. És most gyerünk a pincébe. - Végigmentünk egy szűk és keskeny folyosón, melynek regényünk e helyén abszolút semmi értelme nem volt. A falakról kísérteties zöld fényben csepegett a nyirok és hideg, nyirkos gyertyák sercegtek lefelé. Sörluk Nicht Noch barátom mereven haladt oldalamnál, közönyösen fütyörészett, egyik kezével a mennyezet, másikkal a padló vonalát tapogatva, amint elhaladtunk. Egyszerre megállt, visszarántott engem, és szinte a megtévesztésig hűen utánozta a nílusi krokodil sajátságos, csicsergő hangját. Egyidejűleg háromszor hallatta a „well” szócskát.- Ez Bleyweisz, a gonosztevők királya - suttogta nekem, és mereven egy pontra szegezte szemeit, melyeknek üregéből e percben két éles távcső jött ki. - Ez Bleyweisz, akit sikerült félrevezetnem. Majdnem felismert, de szerencsére eszembe jutott ez az ötlet, s túljártam az agyafúrt fickó eszén. Sikerült vele elhitetnem, hogy csak egy krokodil vagyok. Bámulva és csodálattal néztem e rendkívüli emberre.- Figyelj! - szólt. - Meg fogok nyomni egy gombot, és csakhamar az utcán leszünk. Visszafojtott lélegzettel várakoztam. Sörluk Noch Nicht nyugodtan, háromszor megnyomta egyik nadrággombját, melyet különcködő szokásból mindig a mellénybe szokott bekapcsolni. Egyidejűleg erősen megragadta karomat, és futva ragadott magával mintegy 15 lépcsőn keresztül. Még egy szűk folyosón, azután még egy lépcsőn mentünk fel, feljöttünk a pincerácshoz, dörömböltünk a viceházmesternek, hogy nyisson ki: és íme! két perc múlva csakugyan kint voltunk a Retek square-on, ahova a bérház kapuja nyílt. Sörluk nyugodtan visszakapcsolta a gombot, s mintha semmi sem történt volna, hidegen fordította felém arcát. 566
