Utazás Karinthyából Epepébe II. - Budapesti Negyed 65. (2009. ősz)
A realizmustól az elképzelt városig: Epepe - Viniczay Zsuzsanna: Az újra-(nem)-olvasás hagyománya: Epepe
nan vezetett szükségszerűen idáig, amikor először vetették el, hogy „hasonlít-e”. Ezzel kirúgták az egész mögül a mércét.” 4 Másodszor: ezáltal lehetővé teszik, hogy a „művészet” és a „közönség” közé valamely „élősdi”, „talmudmagyarázó” réteg férkőzhessek, kissé Mannheim „műértő”- jére emlékeztetve: „Goethe vagy Leonardo da Vinci vagy Michelangelo műveltségben, szellemben magasabban állt kora közönségénél, mint a mai művész a mai publikuménál. Mégse kellett hozzájuk magyarázat [...] Tehát nem a művész és a felfogók közti távolság nőtt meg, dehogyis. Hanem kialakult egy kaszt, élősdi réteg, mely távolítja a kettőt egymástól, hogy őneki meglegyen a létjogosultsága”.36 Harmadszor: (köz)érthetetlenségük egyben tudatos eltávolodást jelent a közönségtől, annak egyáltalán még olvasó kisebbségétől, amelyben az (írásként vagy olvasásként értett) irodalmiság kontinuitásának hordozóját látja. „És mindig is úgy volt, hogy a kilencven százaléknak az érettségi bankett után Kölcsey és Berzsenyi csak üres név maradt. De az a 10 százalék, aki továbbvitte, a magyar irodalom kontinuitása.”36 S negyedszer: a „lilák” elleni legsúlyosabb vádat a régebbi magyar irodalom hagyományával való szakítás jelenti: „Ez az irányzat rosszabb, mint Révaiék voltak. Azok legalább néhány írót, nem is keveset, elismertek haladó hagyománynak. [...] Ezek egyszerűen áthúznak mindent: leírják az egész magyar irodalmat. Nem arra épül34 Uo. 2. k. 1970-1973. 8-9. old. (1970.01.12.) 35 Uo. 2. k. 1970-1973.167. old. (1971.04. 20.); Wessely Anna: A műértő avagy a konjunktív tudás a modern társadalomban. A művészet fogalmi tere. Szociológiai Szemle, 1993/3-4. 71-79. old. nek rá vagy szeretnének ráépülni, nem azt 37 akarják továbbvinni: tagadják az egészet.” „Mit lehet tenni? Csinálni tovább, amihez értünk, addig, míg lehet és hagyják. Vállalni, hogy özönvíz előtti, komikus figurák vagyunk, krampuszok.”38 Azonban a fentiek közül Karinthy Ferenc regénye, az Epepe is több vádpontban bűnös lehet, maga sem engedelmeskedik a mimézis — közérthetőség-konkrét referencialitás hármas, irodalmi-etikai imperatívuszának. Nemcsak, mert nem konkrét (nem „Lágymányos”), s mert nem folytatja a saját, etikai-realistaként definiált íráshagyományt, hanem feltételezetten nehéz befogadhatósága miatt is. Karinthy Ferencnek a regénnyel kapcsolatos aggodalmai szerint a szöveg szembehelyezkedik bizonyos referenciális olvasói attitűdökkel: „Nem lesz könnyű regény ez az Epepe, nem könnyű olvasmány. Annyi anyag van belesűrítve, nehéz lesz végigmenni rajta. De-hát nem kötelező. To the happy few - meg leszek elégedve, ha itthon is, másutt is elolvassa az a néhány ezer vagy néhány száz ember, akinek írtam.”39 Ezzel nem támogatja a realistaként értett irodalmi hagyományt, maga is veszélyezteti az „irodalom kontinuitását”. Az Epepe már a kortárs megítélés szerint sem nyert egyértelmű elhelyezést, sem értelmezést: mint a hatvanas években fellendülő (ám megnyugtatóan nem definiált) abszurd-groteszk irány szövegéhez ekkor valamely általános „20. századiság”, „elide- genedettség” rendelődik hozzá végső jelen36 Uo. 2. k. 1970-1973. 27. old. (1970. 02. 27.) 37 Uo. 1. k. 1967-1969. 489. old. (1969.11.19.) 38 Uo. 2. k. 1970-1973. 27. old. (1970. 02. 27.) 39 Uo. 1. k. 1967-1969. 206. old. (1968. 04. 25.) 409
