Utazás Karinthyából Epepébe I. - Budapesti Negyed 64. (2009. nyár)
"ifjúság, szerelem" - Eisemann György: Steinmann
hagyományból.13 A tanár és Steinmann párbeszéde „éteri légkörben” szárnyal, de nem ők alkotják meg fausti kutatással a magasabb Tudást, hanem elérkeznek hozzá és részesednek belőle: külön nyelvük van, melynek szárnyán az örök ideákhoz emelkednek. Steinmann a pompeji katona hűségével tart ki megbízása mellett: mandátummal rendelkezik, s történjék bármi, egészen bizonyos, ő meg fog felelni feladatának. A függő beszédben elhangzó monológtöredék egy groteszk eskü dikciójaként jellemezhető: „En, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.”14 Vagyis a jó tanuló felelete és a társadalom egésze között olyan szoros a kapcsolat, hogy ami a feleletben, vagy inkább a felelet gesztusa révén történik, társadalmi ügy lehet. Steinmann „esküjének” távlatán a tantestület nem piaci szolgáltatást nyújt, hanem tudást (mert ennek van „piaca”), a diákok pedig nem szolgáltatást vesznek igénybe, hanem társadalmi igényt teljesítenek, tanáraikkal együtt. Ugyanakkor a társadalom annyiban megrendelő, amennyiben éppen a tudományos és oktatási tevékenység önállóságát tételezi. Az iskola tudja, mit kell tanítani - a diákok felé közvetíti a társadalom megbízását és a társadalom felé garantálja a diákok tudását. A jó tanuló ennek a kötődés13 Karinthy művészi világképének és prózapoétikájának újabb értelmezéséhez lásd Pála Károly: A szkeptikus Karinthy. Irodalomtörténeti Közlemények, 1989/1-2. 91-96. old.; Angyalosi nek az eklatáns példája. Minden úgy működik, ahogy a századfordulón kulturálisan optimális volt, vagyis mai szempontból roppant korszerűtlenül. (Napjaink pedagógiai gyakorlata számára már az is borzasztó lehet, hogy az Osztályban a tanulók bizony rettegnek attól, hátha rosszul teljesítenek. Felelősséget kell vállalniuk felkészültségükért, s adott esetben megszégyenülhetnek a többiek előtt. Ezért szoronganak, s ez állítólag agresszívvé neveli őket. Kérdés, milyenné nevelődnek akkor, amikor minden erőfeszítés nélkül előre tudnak jutni, tanulni szinte fölösleges, mert még megbukni sem lehet.) De ha mindez - legalábbis egy tizenkilencedik században kialakult kulturalitás felől - hasznosnak és optimálisnak tartható, miért és hogyan keltheti mégis abszurditás benyomását az iskolai szituáció? Miért látszik kialakulni benne egy véglegességre és állandóságra - vagyis alkalmazói feletti totális uralomra - törő nyelvhasználat? Mi a viszonya az iskolai törvény abszurditásának a kultúraalkotás szabadságához? A későmodern művészet egyik jellegzetes formációjának, az abszurd nyelvezetnek a sajátja, hogy nem érzékeli önmaga abszurditását - természetesen belül van nyelve határain, vagyis az abszurd tapasztalása maga e határokon kívül, a bezártságra vetett pillantás nyomán keletkezhet egyáltalán. Ez akár ellentmondásnak is nevezhető: az előre gyártott jelentésképzés monotóniája szükségképp - per definitionem - reflektálatlan e nyelv használóinál, de refGergely (szerk.): Bíráló álruhában. Tanulmányok Karinthy Frigyesről. Maecenas, Budapest, 1990. 14 Karinthy Frigyes: A jó tanuló felel. In: Karinthy Frigyes I. m. 366. old. 157
