Utazás Karinthyából Epepébe I. - Budapesti Negyed 64. (2009. nyár)

"ifjúság, szerelem" - Eisemann György: Steinmann

Míg a narrátor nemcsak a visszatekintés beszédhelyzetét veszíti el - eltűnik egyút­tal az általa elbeszélt világ jövője is: néző­pontjában egyedül a cselekménynek végle­ges és statikus mostjába szorított szemió- zisa bontakozik. A végleges és statikus je­lenbe szorított - pontosabban szorítani akart, atemporális indexű -szemiózis pedig az abszurditás nyelve maga. A jó tanuló fele­lete például nem egyszerűen válasz a tanár kérdéseire, hanem a már létező, tanköny­vekben is jól megírt vagy a tudományos diszkurzus magasztosságából lehívott for­mulák egymásutánja. Tulajdonképpeni dia­lógus először még nem is alakul ki közöttük, lényegében mindketten egy ionescói „nyelvlecke” kliséihez hasonlóan beszél­nek, akár az etiketthez alkalmazkodó arisz­tokraták, egy gróf és egy grófnő. („Vegyünk egy kúpot... - mondja a gróf. - Egy kúpot - mondja Steinmann, a grófnő.”11) Az iskolapadban ülők rettegése pedig va­lóban az élet határhelyzeteit idézi, majd­hogynem a halállal szembenézés perceinek vívódásaiként ecsetelve a tanár lapozgatását az osztálynaplóban. A diákok egyike elbújik az előtte ülő háta mögé, másika szembenéz végzetével, szuggerálva a tanárt - mintha az ítéletükre várnának. Talán véletlen kafkai egybeesés, hogy a félelem a K. betűnél tető- ződik, főleg az egykori Altmann-nál, aki „az év elején Katonára magyarosította a ne­vét”.12 A névcsere a szöveg poétikája szerint is rossz ómen: annak a szimbolikus rendnek szolgáltatja ki a név alanyát, mely részvétle­nül játszhat önnön anyagával. A legkevésbé 11 Karinthy Frigyes: A jó tanuló felel. In: Karinthy Frigyes/, m. 366. old. bátor „Katona” fél tehát a legjobban, de öregemberes „Altmannként” megúszta vol­na az izgalmakat. Steinmann nevének tanári kimondása a felszabadulás élményét jelenti az osztály­nak. A várakozás csendjében a világ rendje eléri az osztályt, megidéződik az abszolút tudás, megszólal a kőbe vésett írás. Az idea megérinti az evilági matériát. Megkönnyeb­bült sóhaj szakad fel a diákokból, az osztály elérte rendeltetése és létezése tetőfokát, bekövetkezett a tanulmányi idők teljessé­ge, legalábbis ünnepnapja. „Kivételes, ün­nepélyes hangulat. [... ] Maga a tanár is ün­nepélyes.” Az ünnep ismétlő emlékezés: nem a lineárisan felfogott, hanem a körkörö­sen - vagy inkább spirálisan - jelölhető idői- ség velejárója. Ilyen rituáléként kerül elő a szövegben a „nagy esemény”, Steinmann kivonulása az osztály elé. Ahogy a szertartá­sokon lenni szokott, mindenki tudja, mi fog következni, kottából játszanak. Az ünnep­elméletek majdnem olyan gyakoriak a mo­dernségben, mint a játékelméletek, nem kevés hasonlóság is akad közöttük. Mind­kettő a szubjektum feloldódását implikálja mint annak eredendő közösséghez- vagy nyelvhez-tartozását. Ahogy tudvalevőleg nem a játszó játszik, hanem a játék, úgy nem az ünneplő ünnepel, hanem az ünnep. Az ünnep a törvény megigazulása és a közössé­get megtartó szabály felmagasztosulása: is­métlődő gyakorlata egy rendnek és tudás­nak. A hagyománynak, a hősök csarnokának tisztelgő újramegalapozása-megerősítése a társadalomnak, a kollektív emlékezet köz­12 Uo. 365. old. 155

Next

/
Oldalképek
Tartalom