Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1935
Körkép Az utca színpad. Örökösen tart itt a folytatólagos előadás. Mihelyt az ember kilép, már lát-hall valamit. Mohón figyel egy különös zajra, tágra nyílt szemmel bámul egy sohase látott arcot vagy alakot, egy furcsa mozdulatot, egy épülő házat, egy rohanó gépkocsit, egy kigyulladó kirakatot. Nincs az a hely, ahol valami kedves vagy szép dolog ne örvendeztetné. Egy darabka tükörfényes aszfalt, egy ringó járású fiatal lány, egy tündéri gyermek, egy kis kert, egy fényes csillár egy ablak mögött, vagy akár a furcsaság, a szegénység és a nyomor varázsa is. Érteni kell az utcát, élvezni kell tudni az utcát, mint egy könyvet vagy színdarabot. A napokban jártunk a Csúf utcában. Minden csúnya volt ebben az utcában. Csúnyák voltak a házak - se régiek, se újak -, csúnya volt a kövezet - kopott és múlt nélkül való-, csúnyák voltak a boltok s kirakatok, a kapuk és a kilincsek, a háztetők és a kémények, a férfiak és a nők. Még a gyermekek is csúnyák voltak ebben az utcában. Nyiszlettek voltak és közönyösek. Hosszú utca volt, de amíg végigmentünk rajta, nem láttunk egy szép bokát, egy kedves mosolyt, egy játékos mozdulatot, egy vidám színt. De egy érdekesen komor színt se láttunk benne. Még a kutyák is csúfak voltak ebben az utcában. Hasonlítottak a patkányokhoz. Örültünk, amikor végre künn voltunk ebből az utcából. Elhatároztuk, hogy többet sohase járunk erre, s ha utunk történetesen mégis erre vinne, csukott szemmel fogunk végighaladni ezen az utcán. Velence. Kék ég. Barna vitorlás halászcsónak. A rozoga bárka, a görögös-barna, toldozott-foldozott vitorla ég és víz között, a villogó szemű, napégette halászlegény izgatja a művész képzeletét. Az időtlen időt érzi, a boldog, gép és motor nélküli múltat, s a feszülő, lebegő ócska vászon a szabadságot libegteti meg a lelke előtt. Fölkéredzkedik a halászbárkára, néhány lírát nyom az ember markába, s egész napját künn tölti a csöndes vízen. Estére hazamennek. 389
