Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1934

Erre mindegyik szót fogad. A hegedű hangjára pedig a legsíróbb is elhallgat. Ezt egy napon ötször-hatszor is elmondatják egymás után. Táncolni, énekelni nagyon szeretnek. Harsány a hangjuk. Néha egy-egy kültelki dalba fognak bele. Az utcán hallották. Amikor elmegyünk, karba kiáltják: „Isten hozta!” (Azt akarták mondani: „Isten vele.”).

1934. október' 18., csütörtök, 7. old.

Pesti utca

A pesti Dunasétányon fiatal nő gyermekkocsit sétáltat. A kocsiban habfehér párnán rózsaszín kisleányka mosolyog. Ragyogó őszi délután van, uzsonnaidő, s a kávéházak tornácai zsúfolva vannak. A pincérek alig győzik a kiszolgálást. A fiatalasszony a kis kocsit mindig épp a kávéházi tornácok mellett tolja, s amikor az egyik tornác elé ér, mindig kiszalad egy fürge, fiatal pincér, és sietős hamarsággal meg-megcsókolja az apróság rózsás arcocskáját. Hol a párnáját igazgatja meg, hol a gumibabáját adja vissza a kezébe, de meg nem állja egyszer sem, hogy ki ne szaladjon hozzá. Kezében néha tele tálca, máskor újság vagy süteményes kosár van, fél kezében magasra tartja, és úgy hajol a kocsi fölé, de azt a futó csókot el nem engedi. Aztán szalad vissza vidáman, fürgén végzi a dolgát, ügyesebben és jobb kedvvel, mint a többi valamennyi. Az asszonyka pedig elégedetten gondolja magában, hogy imádja a kislányát, milyen jó apa lett belőle.

Az egyik körúton, forgalmas délben vidékiesen öltözött férfi halad. Térdnadrágot visel, viharkabátot, fején zöld vadászkalap. Mindez nem volna feltűnő, amiért mégis mindenki utána fordul, és megmosolyogja, az, hogy hátán jókora hátizsák van, ebben pedig hatalmas, legalább tizenhat ágú szarvasagancsot cipel. Az agancs törzse a hátizsákba van kötve, pompás ágai pedig kétoldalt ágaskodnak a férfi feje körött. Szakasztott olyan, mint a

327