Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1934

A rendőr áll őrhelyén s észrevesszük, hogy egyik tenyerét minduntalan az arcához nyomja. Szemét behunyja, nagyon fájdalmas arcot vág.

— Mi baja lehet - gondoljuk -, talán valami gyász vagy szomorúság érte.

Odamegyünk hozzá és érdeklődünk.

— Nagyon fáj a fogam - mondja -, már régóta odvas.

— Hát miért nem huzatja ki? - kérdezzük.

— Nem lehet. Szolgálatban vagyok. Majd csak négy óra múlva. Addig kibírom.

— Milyen különös — gondoljuk -, a rendőrt még mindig gyerekszemmel nézi az ember, hatalmasnak, sérthetetlennek érzi, mint az apát vagy valami felsőbb hatalmat, s íme, hogy szenved szegény. O is ember. Csodálkozunk azon, hogy a rendőr is ember. Inkább azon kellene csodálkoznunk, hogy mi még mindig gyermekek vagyunk.

A boltokat már bezárták, este hat óra elmúlt. Egyik lehúzott boltredőny előtt fiatalember áll és kezében festékpálcával, jókora kerek órát fest rá a recés redőnyre. Az órán pontosan fel van tüntetve mind a tizenkét óra, s a kis- mega nagymutató is. Csupán egy bibéje van, az, hogy nem jár, csak oda van pingálva. Most a „festőművész” s a bolt tulajdonosa megállnak a frissen festett órakép előtt, s előbb fél méter, majd egy méter, majd több méter távolságból hosszan műértően nézik-vizsgálják. Egy újonnan fölfedezett Rembrandt-képet nem vizsgálnak olyan hosszan a műértők, mint ezek ketten ezt az „élethű” kerek órát. Roppantul meg vannak vele elégedve. Hiába, a művészet nagy örömforrás még akkor is, ha csak egy redőnyre festett óraképet ábrázol.

Fehér ruhás, szürke fátyolos, csinos dajka nap nap után, délelőtt, délután sétálni visz egy gondjaira bízott, öt-hatesztendős kisleányt. A dajkának nincs egyéb dolga, mint vigyázni a kisleányra. Ez azonban - úgy látszik - nem könnyű feladat lehet számára, mert a gyermeket nem kezénél fogja, hanem egy szabályos kötőfék van a kisleány hátára vetve gyeplővel, s a dajka a gyeplő két szárát ruhája övéhez csatolja. Nem játék ez, hanem komoly és túlzott vigyázatosság. Szegény gyermek. Vajon fog-e ez valaha az életben kötőfék nélkül járni tudni? Vagy talán az is lehet, hogy egyszer elszakítja majd a kötőféket, és túlságos szabadjára kerül. Ki tudja? Az emberi lélek kiszámíthatatlan.

1934. július 11., szerda, 9. old.

308