Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Zeke Gyula: "Budapest, itt éltem én!" Kosztolányi Dezső Pesten és Budán

aludni nem bírok. Sokszor két óráig is fenn vagyok, és olvasok, vagy írok. A nagyvárosi élet pálinkája a fejembe szállt, s ez oly jól esik ennek a megrongyolt testnek. Bár sohase józanodnék ki!”26 Formálódófél- ben van már új önképe is, november 10-én írja Csáthnak: „...herkulesi alakomat körülrajongja a bohémvilág. Ha nem is feltűnő, de feltétlenül érdekes alak lehetek, s itt mint a modern dekadens iskola elveinek hirdetője jövök kombinatióba. A levegő azonban rossz, s az élet is csak tűrhető.”2'További elszórt utalások mellett azonban a következő, 1904-es év július 9-én Juhász Gyulának írt levél egy passzusa fontos a számunkra. Az egyetemi év végeztével a nyarat újra Szabadkán tölti, onnan néz vissza Budapestre. „Többször hangoztatom, hogy az én Recanatim [olasz falu, Leopardi szülőhelye; Babits verset írt Recanati címmel. - Réz Pál jegyzete, KL, 870. old.] - Szabadka. O, te szegény, szürke és unalmas Szabadka, mily poros és unott, sőt komikus vagy még ez összevetésben is. Neked még az a jog sem adatott meg, hogy igazán rossz és unalmas légy, mert a nagystílű rossz és unalom már megsemmisítené önmagát, s nem illenék hozzád. Vadidegen vagy hozzám: kongó leikeiddel és kőházaiddal. Ezer ember között magam járok, mert nincs ember, ki úgy érezne és gondolkozna, mint én. Az emlékek, mik talán e röghöz fűzhetnének, fakultak és bosszantóak. Te mostoha édes26 LN, 19. old.

27 Z7V, 21. old.

28 LN, 25-26. old. A szöveget részben idézi, s a kamasz Kosztolányinak a dualizmus kori kisvárosi értékrenddel szemben bontakozó konfliktusát elemzi

anya, csak tudnád, hogy dédelgetett és szoptatott az a másik, akit nemrégiben elhagytam. Az én édes mostohaanyámat: Budapestet értem. Tűzhelyt, édes szerelmet, s tán még édesebb barátságot szívtam emlőiről. A zaja italom volt, a gyárfüstje illatom. Bőrfeketítő korma arckenőcsöm, az utcán tántorgó kéjlánya arám. Áldott legyen mindörökre.

Nagyon sokat köszönhetek Budapestnek, de nem a tájnak, hanem a házaknak, ez óriási kőtartóknak, melyek önöket [ti. az akkor ott maradt barátokat, Juhászt, Babitsot, Zalai Bélát - Z. Gy.] magukba zárták. Ebből magyarázhatom meg, hogy közérzetem sokkal rosszabb most, mint elutaztamkor, a munkakedvem sem oly lázas és tevékeny, mint mikor önök körében éltem. Máig sem tudok beletörődni a kisvárosias szokásokba, melyek vérig bosszantanak, sem az emberekre nem tudok jó szemmel tekinteni. Alig hiszem, hogy egész egyéniségemre nem hat e tűrhetetlen itt-tartózkodás a legkárosabban, talán oly mértékben is, hogy sohasem fogom kiheverni.”

Anyikáról, a családról szó sincsen már, a szürke és unalmas Szabadka mostohaanya lett, és Budapest lépett elő „édes” mostohává, majdnem igazi anyává tehát. A városok anyjává, tehetjük hozzá mi, hisz ezt jelenti a szó: metropolisz. Egyetlen egyetemi év, kilenc hónap Budapesten, s az édes mostoha megszülte Kosztolányi Dezsőt, a

tanulmányában Gerő András. (Egy viselkedésforma ellentmondásai a századfordulón. In: „Számadás" Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára. Budapest, 1985, ELTE, 14-23. p.)

17