Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Kávéház és más vendégterek

Bevallom, semmire se tudok válaszolni, még csak megközelítően sem. Kortársak sohase voltak oly hideg, csillagközi távolságban, mint mi. Arcok helyett álarcok merednek ránk. Ez pedig szomorú. Egyszerre úgy érzem, hogy valami végtelen rokonság fűz össze azokkal, akik a határtalan idő e kis darabkáján együtt élnek velem, az élmények és szenvedések oly közössége, melyhez mérve minden egyéb kapcsolat jelentéktelen. Elképzelem, hogy egyszer, amikor egymásra hányt csontvázaink égig érő gúlája megelevenedik, micsoda ujjongó örömmel ölelem át azt, aki szintén 1885 és 1934 között mozgott ezen a földgolyón, s micsoda testvéri szeretettel köszöntőm majd, akár a bantu négert, akár a sarkföldi eszkimót, akit sohase láttam, pusztán azért, mert ugyanaz a naptár jelezte számunkra az idő múlását, s titokzatos útitársaim voltak a földi életben.

így ábrándozom. De nem sokáig. Folyton fólriasztanak. Először is a kisasszony köszönt, földig hajolva, mint valami keleti fejedelmet, s átnyújtja ruhatári jegyemet, mert tíz fillér borravaló reményében kabátomat, kalapomat orvul a ruhatárba lopta. Nyomban utána ádámcsutkás, szerény férfi áll meg az asztalom előtt, papírlapot tesz elém, melyben fogadkozik, hogy kéziratomból ötven fillérért megállapítja, ki vagyok. Elhárítom ajánlatát, arra hivatkozva, hogy kéziratomat már évtizedek óta előbb kiszedik, s azt, hogy ki vagyok, a nyomtatott szöveg alapján döntik el az illetékesek. Virágárusnő olcsón fehér és piros szegfűket kínál. O hervadt, a szegfűk üdék. Rámosolygok, de a szegfűből nem vásárolok. Egy kisgyermek, akinek festő apja a kórházban haldoklik, tabáni vízfestményeket és rajzokat árul. Húzza a prímás, ágaskodva közeleg a vendégekhez, s mulatásra serkentve őket, rájuk kacsint. Ezek, csökkent jövedelmükre gondolva, szemérmesen lesütik szemüket. Feltűnik a kucséber is szerencsezsákjával és kosarával. Odamegy az asztalokhoz, de a kosarához megannyi kosarat kap. Mindez öt perc lefolyása alatt történik. A gazdasági élet pezseg, szinte lázasan lüktet. Csak az a hiba, hogy valamennyien eladni akarnak, és venni senki se vesz semmit.

Azon tűnődöm, hogy ki hiányzik. Igen, az inggombos még nem jött. Erre máris nyílik az ajtó, s végszóra belép az inggombos.

Cingár emberke, rövidre nyírt, deres, barna szakállal. Vékony arcában kék szemek világítanak értelmesen. Az egyik asztaltól a másikhoz surran, de nyomban tovább is röppen, mint az éjjeli bogár, melyet elhessegetnek.

Hozzám érkezik. Látom áruasztalkáját, melyen erszények, pénztárcák, zsebkések, harisnyakötők teregetik ki olcsó bájukat. Közben figyelem gazdájukat. Olyan nyiszlett, hogy már valószínűtlennek tetszik.

Megszánom.

— Mije van? - kérdezem.

88