Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Budapest felett az ég

Délután hat és hét között

D

élután hat és hét között megyek az utcán. A járda a lábam alatt majdnem fekete, télies. Bundát hordok még. Köröttem is prémeket, télikabátokat látni. Egyszerre meg kell állapodnom - a lábam gyökeret ver, a szájam tátva marad -, mert olyan kép tárul elém, melyre nem számítottam.

Amint haladok fölfelé, szemben a tág égbolttal, a Dunával, a palotákkal, valami ravasz és andalítóan furcsa világítást veszek észre, mely hirtelen megváltoztatja az utca egész arculatát és hangulatát. Néhány pillanatig úgy rémlik, hogy valahova máshova kerültem, talán egy színpadra, melyet titkon eldugott fényszóró ragyog be láthatatlan sugárkévéivel. A nap már leáldozott. Ott van a Duna mögött, a hidak mögött, messze. De visszaháruló fénye megvilágítja a nyugati égboltot, melyen nehéz fellegek lógnak, kócosak, vemhesek, duzzadtak, mint a vizestömlők.

Az ég most zöld, fűzöld, pázsitzöld, lágyan almazöld. Lassan sötétedik. Gyulladoznak a lámpák, a villamosok, a boltok lámpái, a sárga tűz feleselni kezd a derengéssel, aztán a hirdetések lángbetűi is feltündökölnek itt-ott, kígyóznak és ugrálnak a falakon, a háztetőkön, s az egész egyetlen tündéri színjátékká olvad. Egy kis szél sétál erre, s a víz szagát hozza, az ibolya enyhén párolgó illatát, a csordultig megtelt fellegek szagát, és én tudom, hogy ebben a pillanatban vonul közénk észrevétlenül a nagyvárosi tavasz.

Mit akarsz egyebet? Mi nem ismerkedhetünk a televénnyel, kövek közé zárva nincs rétünk és kertünk, be kell érnünk azzal, amink van. Nézd, az ég fölötted oly zöld és tarka, mint a virágos mező. Az utcán pedig puhaság ömlik el, édes bágyadtság és lankadt meghittség, akár a szobában. Természetanyánk kebele úgy piheg, hogy majdnem szétrepeszti aszfaltfűzőjét.

241