Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Pesti nyelv

bizakodott. A józsefvárosi, ferencvárosi és budai élet ma is egészen bécsi. Semmi meglepetés sem éri a magyart az osztrák fővárosban. Pont azok a szokások, etikettek, társasjátékok, kávéházak, azok a vendéglők, ételek, cukrászsütemények, mint itt, az embereit, az íróit, a színészeit senki se kapiskálja oly könnyen, mint a magyar. Kissé elfelejtette őket egy generáció, de az új generáció gyorsan visszaemlékszik reájuk. Az élet feltételei azonosak a miénkkel, s így a budapesti legkönnyebben appercipiálja a bécsi viccet, a bécsi kávét és a bécsi szeletet. Hiába keresztelték el Wiennek. Nekünk Bécs marad örökké, a régi, varázsos, gazdag, meleg kedélyű és imponáló császárváros. A vendégjáték alatt oly intenzíven éreztük ezt, hogy szinte beleborzongtunk. Der, die, das-selypítette hibátlanul a néző, még az is, aki az iskolában megbukott németből. Egyszerűen azért, mert budapesti. A közönség nem éljenzett, hanem bravózott. Felvonásközökben a páholyokban és a zsöllyékben óbudai típusokat, józsefvárosi szőke lányokat, öreg ferencvárosi polgárokat láttunk, akiket a Psütt-Karikaturen, a Muskete és a Fliegende Blätter lapjairól ismerünk. A práteri kupléknak viharos a hatása. Megdörzsöljük a szemünket, körülnézünk, s azt kérdezzük, nem Bécsben vagyunk-e? Nem, itthon vagyunk. A bécsi lapok pedig azt írják, hogy náluk magyar invázió van.

Mindenesetre kísérteties és groteszk látvány: a színházi lámpák világában minden este feltámad a liget táján, a magyar fővárosban a régi Ofen-Pesth.

{Élet, 1913. április 27.-Á, 638-639. old.)

196