Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Utcaképek

Izzó pesti dél a háború előtt

O

laszországból jövet szűk, forró mellékutcákon csatangolok. Utazás után hajlandó az ember fölfedezni a saját városát is. A szemem frissebb, vagy a város változott meg? Újra látom, amit láttam ezelőtt, s alig ismerem meg, amit már ismertem. Lehet, hogy az emberek - pár hét alatt - más szokásokat vettek föl, a kávéházakba például pár terccel magasabb hangú csengőt tettek, a kocsisok másként nógatják a lovakat, a kalauzok idegenszerűen rántják meg a szíjat, s ez a sok apró dolog, amelyet külön-külön észre sem vesznek, a fejlődés és változás ezer buboréka, bennem hatalmas egésszé, új szenzációvá növekszik. Az álmatlan agy áldott éberségével figyelek, s úgy érzem, idegen város köveit taposom.

Dél van. Csak az aszfaltolvasztó kazánok fölött észlelhető a levegőnek valami kísérteties mozgása, amelyet két hőség kerget, a nap és a kazánban izzó parázs melege. Itt a levegő láthatóvá válik, és türelmetlenül illan fölfelé. Másként a csúf, görbe utca sütkérezik a verőfényben. Pesti utca ez, szegény és kopott, de most a rongyaival, a zöld ablakaival, a sárga tűzfalaival kivirágzik és festői színpompában tündököl. Soha ilyen színeket nem láttam még. Akár búzatáblák mellett haladnék, a magyar Alföldön, pipacsok, gyermekláncfüvek és búzavirágok mellett, a rongyos utca a róna palettájáról csen színeket, és a rongyok intenzívebben utánozzák a virágokat. Emberek tűnnek fel, akikkel sohase találkoztam, s akikkel sohase fogok találkozni. Micsoda arcok és kezek és lábak. Ha külföldön lennék, most kivenném a jegyzőkönyvem, s beleírnék pár szót. Ezek itt a tőszomszédságomban éltek, ismeretlenül, pestiek, félig-meddig a testvéreim. Csak valaha éjfélkor láthattam őket, de most a nap rájuk szögzi reflektorát. A pesti nyomor kitűnő tanítómester. Majdnem minden horpadt arc intelligens. Másutt a nyomor narkotizálja az embereket. Aki olasz vagy orosz vagy

156