Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)
Alakok
Téli éj, együtt a szenvedőkkel A mint nőnek az éveim, és fogy az életem, mindig jobban, világosan látom, hogy az, aki azt mondja magáról: én, nagyon hasonlít hozzám, ki szintén azt mondom magamról: Én, s ez a kis szócska egy, nemcsak a szótárban, nyelvtanban, logikában, hanem a lelkemben is. Te vagy én, én vagyok te. Nem értem már a húszéves költőt, ki annak idején csak önmagát vette észre. Csak a másikat értem, a mait, ki a többieket is látja, önmagában és önmaga által. A cél, melyhez pályám közepén eljutottam, ez. Valószínűleg ez a belátás kergetett el egy meghalni való, csúnya téli éjen a mentőkhöz, hogy este hat órától kezdve hajnali hat óráig mindent lássak, s végigcsináljam azt, amit ők minden áldott nap, minden áldott éjszaka végigcsinálnak. Nem tagadom, a kíváncsiság is sarkallt. De a kíváncsiságot én nem tartom oly gonosznak, mint általában. Azt hiszem sokszor, hogy a kíváncsiság már a kezdő jóság. Ha kíváncsibbak lennénk mindnyájan, akkor a világ rendesebben haladna útján, s az emberek valamivel - nem sokkal — boldogabbak lennének. Azok az esetek, melyeket itt igyekszem pontosan leírni, nem keresettek vagy kikerekítettek. Úgy közlöm, amint megtörténtek. Egyetlen éjszaka hozta elém őket. Jöhettem volna tegnap is vagy holnap. Ma szombat este van, köd, sötétség az utcán. A hőmérő három fokot mutat, a fagypont alatt. Hat órakor megyek be a mentők ügyeletes szobájába. Lámpák égnek, három ágy nyújtózik el, tarka cihákkal, melyeken rendszerint alszanak, helyesebben, rendszerint nem alszanak az orvosok. Sakk is van itt, hogy a virrasztók unalmukban szórakozzanak. Az asztalon egymás mellett négy telefon, egyelőre némán, mint a hallgató ágyúk. Sokáig nem szólnak. 106
