Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)
Alakok
épp olyan csontszerkezete, vérkeringése és idegzete van, mint nekünk, és a szíve és picike ütőerei arra az ütemre járnak, mint a miéink? Nem hiszem. Különben mindenki szótalan utálattal ment volna el. Én elsiettem nyomban. Mégis egész éjjel üldözött ez a megalázott emberi arc. Ezek a kék szemek, amelyek tanácstalanul forogtak, s nem tudtak egy biztos ponton megnyugodni. Vajon mire is gondolt volna. Minden gondolatát el kellett hesselnie, hogy ott maradhasson. Soha ennyi önmegvetést. Láttam pedig kisemmizett, porig alázott, összetört embereket. Fegyenceket, akik már tíz év óta nem voltak szabadon. Gyermekkorom legrettenetesebb emlékei azok a katonák, akik a város végén a katonai börtön vasrácsán néznek ki, és sírva kérik az arra menőket, vessenek nekik pár garast, egy rongyos cigarettát. Még ezek is emberebbek ennél a szegény leánynál, aki a reklám szemtelen istennőjét szolgálja. Védjük az állatokat is. A párizsi kutyakiállításkor hosszú vezércikkek jelentek meg a szenvedő kutyuskák érdekében. A budapesti ember kevesebb tehát, mint a párizsi kutya? Nálunk nincs senki, aki az embereket védi? Nincs senki, aki kiszabadítja a szegény leányt ebből az üvegkalitkából? O, kék szemű, bájos kisasszony, szálljon le olcsó trónusáról, és inkább mosogasson zsíros lábasokat. De engedje meg nekem, hogy kicsit - nagyon kicsit - higgyek még magamban és az emberekben. {Élet, 1910. március 6. -A, 422-423. old.) 100