Emancipáció után I. - Budapesti Negyed 59. (2008. tavasz)
KOR, ESZME TÖRTÉNET - Kőbányai JÁNOS: A magyar zsidó értelmiség kialakulása
juk. A magyar zsidóság elitjének vagy többségének azonban, különösen, akik a „zsidó politikát" csinálták a 19. század derekától, volt mit veszteniük. Számukra ezek a bizonytalan körülmények nyújtották a nagy lehetőséget (egyfajta Amerikát). Tehát ama bizonyos „asszimilációs alku vagy inkább alku hiány" alapja a kölcsönös bizalmatlanságon nyugodott: a magyar fél, a konzervatívok foggal-körömmel és nyíltan, liberálisabb ága pedig az Einhorn jellemezte „félliberális" tárgyalás modorral nem kívánta végérvényesen elkötelezni magát a teljes és visszavonhatatlan befogadás mellett. A zsidó fél azzal a ténnyel, hogy a maga részéről elfogadta az egyesség alapjának előfeltételek nélküli túlteljesítését - erre a gerincre kristályosodott rá a további történelme, s a magyar kultúrában betöltött szerepének narratívája, - mintegy hasonló nyíltsággal vallotta be (persze a legkevésbé magának), hogy tudomásul veszi az egyenlő feltételek közötti alku képtelenségét, s partneréhez hasonlóan az egyességet időlegesnek tartja addig, míg nem adódik kedvezőbb alkupozíciója, melynek elnyerésére összpontosította minden szellemi és anyagi energiáját. Állításunkat mi sem bizonyítja inkább, mint hogy az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc alatt a zsidókat roppant, s a népességben betöltött arányukat mindenképp túlhaladó (megelőlegezett) áldozatvállalásuk ellenére sem emancipálták. S a szabadságharc nyilvánvaló bukásakor gesztusként, Szegeden (1849. július 28-án) hozott első emancipációs törvény még annak ellenére is, hogy teljesen nyilvánvaló volt, hogy gyakorlati érvénye nem lehet, magán viselte a már elemzett regresszív félelem nyomait. Ugyanis már a második paragrafusa bizonytalan feltételrendszert épített be: „2§ - A törvényes telepedésnek feltételei, ideiglenesen, rendeletnél fogva a kormány által fognak meghatároztatni." A negyedik paragrafus pedig nem csak a zsidókkal szembeni előítéleteket foglalta jogszabályba, hanem ellent is mondott épp annak az egész felvilágosítást átható (liberális) eszmének, amely az egyént egyenlőnek tételezi, függetlenül attól, hogy hogyan helyezkedik el a társadalmi munkamegosztásban. Azonban pontosan megfelelt annak a „félliberális" álláspontnak, amely a magyar liberalizmusnak az előbbiekben elemzett eredendő sajátja: 4§ a/ A mózes vallásúak papjaiból és népválasztottjaiból hívjon össze egy gyülekezetet, részint, hogy hitágazattá nyilvánítsák s illetőleg reformálják, részint, hogy jövendő egyházi szerkezetökre nézve, a kor kívánataival megegyező javításokat tegyenek. b/ E törvény foganatosítása azon utasítással tétetik kötelességbe, hogy alkalmas szabályok által, a mózes vallásúak a kézi mesterségek és a földmívelés gyakorlására vezetessenek. Az emancipáció történetének az lett a nagyon is paradigmatikus vége, hogy 1867-ben született meg az emancipációs törvény, nem a magyar, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között (1867: XVII. törvénycikk). Ez a törvény semmiféle előítéletet, s elbizonytalanító értelmezésre utaló kitételt nem tartalmazott:
