Emancipáció után I. - Budapesti Negyed 59. (2008. tavasz)

KOR, ESZME TÖRTÉNET - Kőbányai JÁNOS: A magyar zsidó értelmiség kialakulása

denekelőrt Pozsonyban - akkulturizálódott zsidók, Magyarországon - a némettel szemben - elmaradott kulturális viszonyokat találtak. A magyar nyelv nem volt alkalmas a már megismert német kultúra hordozására, nem születtek ezen a németéhez hasonló nívójú szépirodalmi és tudományos művek, s nem volt a kultúrának se közege, se közönsége. Az igen vékony réteget érintő kultúra hordozói - az arisztokrácia, s a középosztály funkcióját betöltő köznemesség - maga sem volt a magyar nyelv birtokában. Az arisztokrácia főként németül, műveltebbje franciául beszélt és levelezett. Ezt leginkább gróf Széchenyi István (Bécs, 1791-1860, Döbling),

19 „a legnagyobb magyar" példája világítja meg. A felvilágosult arisztokrata, aki a legtöbbet áldozott életéből és vagyonából a magyar azonosság, a magyar kultúra önállóvá tétele érdekében (például a Nemzeti Kaszinó 1827-ben történt megalapításával vagy a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását elősegítő anyagi felajánlásával 1826-ban) naplói tanulsága szerint tökéletesebben bírta a német, a francia és az olasz nyelvet, mint a magyart, amelyet csak politikai szerepvállalása során kezdett elsajátí20 tani. A köznemesség, különösen annak 19 A külföldi olvasót e rendkívül fontos, a magyar zsidóság szempontjából is lényeges - „a legnagyobb magyar" ugyanis elutasította a zsidók befogadását a magyar entitásba. 20 S messze nem kielégítő mértékben. Ha írásainak ma szinte olvashatatlanságig nehézkes nyelvét esztétikai értelemben összehasonlítjuk zsidó kortársai magyar nyelvével és nyelvhasználatával (Bloch/Ballagi Móric/Móréval, Einhorn/Horn Ignác/Edéével, [e neveket azért írom magyarosítás előtti állapotukban, mert már ezen a néven is publikáltak magyarul], vagy Löw Lipót homíliáival), a pálmát a legelfogultabb bírálói is garantáltan a magyar hivatalt viselő tagjai az ország közigazgatási nyelvét, a németet használták, a megyéknek a központi hatalom ellen tevékenykedő része inkább a középkorból itt maradt és egyfajta ellenkultúraként dívó latint, s vele ama „deákos" műveltséget, amelyen írt, sőt verselt és olvasott is. A magyar nyelvet leginkább a nemzet politikai és kulturális közéletéből kizárt, többnyire analfabéta parasztság használta, ennek nem volt irodalma - csak népköltészete, amelynek értékét, szintén a reformkor sodrában (s persze német [Herder] mintára) kezdték felfedezni, s gyűjtését beindítani.

21 Azonban mindez csupán a lakosság 40 százalékára volt érvényes. Hiszen „Magyarország lakossága az 1787. népszámlálás szerint valamelyest meghaladta a 8 millió főt. A magyarság számát a statisztikusok csekély eltéréssel mintegy 3,2 millióra (40 százalék) becsülték." A zsidók nem egyedül érkeztek a „korlátlan lehetőségek" hazájába, hanem versenytársakkal, akiknek a túlnyomó része német és kisebb részben szláv volt. Szintén Hanák Péter teszi fel a kérdést, a már idézett jelenség lényegét megragadó tanulmányában, hogy anyanyelvűként született zsidó szerzőknek kell hogy adja, akiknek írásait ma is gond nélkül és élvezettel olvashatjuk, különösen Löw szentbeszédeit. Utóbbiról köztudott, hogy harmincéves korában járt először Magyarországon. Az összehasonlítás és konzekvenciáinak levonása - a kettős akkulturizáció mint lingvisztikai probléma-ugyancsak elvégzendő feladat lenne. 21 Erdélyi János (Kiskapos, 1914-1968, Sárospatak) nevéhez fűződik. 22 Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. In: Történelmi Szemle, 1974. 4. szám. 513-536. old.